Film

Pompon Klub

  • 2019. augusztus 25.

Mikrofilm

Legtöbbünk úgy hal meg, hogy vágyait nem valósította meg, lehetőségeit elvesztegette, életét nem irányította, jobbik énjét – félelemből, megalkuvásból, világnézete, hite parancsainak vagy az őt ért, tudatosan fel sem dolgozott sugalmazásoknak engedelmeskedve – elnyomta, esetleges tehetségét nem bontakoztatta ki

Legtöbbünk úgy hal meg, hogy vágyait nem valósította meg, lehetőségeit elvesztegette, életét nem irányította, jobbik énjét – félelemből, megalkuvásból, világnézete, hite parancsainak vagy az őt ért, tudatosan fel sem dolgozott sugalmazásoknak engedelmeskedve – elnyomta, esetleges tehetségét nem bontakoztatta ki. Az életvégi kiüresedettség állapotából indít ez az új amerikai mozi, Diane Keaton látszik benne lehetőséget kapni, hogy annyi felszínesen szórakoztató film után valami karcosabb, mélyebb, összetettebb figurát formálhasson meg. De a látszat nem tart sokáig: az erős felütés után egy másik film kezdődik. A nyugdíjasotthon Keaton megformálta új lakója a végstádiumú rák állapotában sem gondol számvetésre, élete átértékelésére, hanem az a nagyszerű ötlete támad, hogy – kamaszálmait beteljesítendő – pomponlánycsapatot alakít sors- és kortársaiból. Innentől aztán jöhetnek a klisés fordulatok (obligát akadályoztatás a nénik családjai, ill. az otthon jó hírnevéért aggódó főnökasszony részéről, a kinevettetés, majd az édes siker stb.), jöhetnek a klisés poénok, jöhet a kötelező ellágyulás és a könnyfacsarás. És jöhetnek a főszereplő ismerős grimaszai. A decens Keatonnek jól áll az ősz frizura, az ízlésesen pasztell ruha, jól áll kezében a pompon, és jól áll neki a diszkrét haldoklás.

Bár a látszat az, hogy a dolgozat az öregedés sorskérdésére és az időskorban is töretlen alkotókészségre és életörömre reflektál, valójában megkerüli az egész problematikát, és helyette egy tucat-tinivígjátékot látunk – 70 pluszos szereplőkkel.

Forgalmazza a Freeman Film


Neked ajánljuk