DVD

Pszichoanyu

  • - kg -
  • 2018. október 20.

Mikrofilm

Van rendes címe is a filmnek (Tully), de mivel Charlize Theron egyszer már nagyot alakított egy Jason Reitman-filmben (Young Adult), és az a Pszichoszingli címet kapta, az illetékesek úgy döntöttek, hogy veszélyes útra lépnek. Ahogy sokáig minden Die Hard-címbe bele kellett applikálni a drága életet, az Alienekbe meg a Halált, úgy valószínű, hogy ha a színésznő és a rendező nem állnak le könnyed, kisrealista hollywoodi jellemrajzaikkal, jönnek majd az olyan címek, mint a Pszichoséf (Theron egyszerű, kétgyermekes, szusiséfet alakít) és a Pszichonyugger (Theron korán nyugdíjazott gyári vasmunkást alakít, akinek hobbija a bélyeggyűjtés). A Tully folytatja azt a csendes, senki által észre nem vett forradalmat, melyet Reitman és Theron a Young Adulttal megkezdett. Abban persze nincs semmi új, hogy Hollywood legszimmetrikusabb arcai az őszi falevelek és a díjszezon beköszöntével előnytelen szemüveget csíptetnek orrukra, de Reitmanék ennél kicsit továbbmennek – és nem csak szemüvegben. Ők hajlandók akár a végső erkölcsi megdicsőülést is kockáztatni egy-két botrányosan emberi jelenet kedvéért, most például egy háromgyermekes kismama – lehetne akár magyar is – sodródik káromkodva a végkimerülés felé megannyi kőkemény napkezdésen, csimpaszkodó gyermeken és egy varázsdada képében jelentkező, erősen megkérdőjelezhető dramaturgiai csavaron át. Theron utoljára egy sorozatgyilkos szerepe miatt változtatott ennyire drasztikusan az étrendjén – akkor a legnagyobb elismerésekben részesült, de a kibuggyanó kismamahájaktól már rémülten fordult el Hollywood.

Forgalmazza a Bontonfilm

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.