A közismert filmsztár videóüzenetet kap egy színésznövendéktől, akit családja a falujában maradni, férjhez menni kényszerít. A felvételen a lány öngyilkosságot látszik elkövetni, így a lelkiismeret-furdalástól gyötört híresség (Benhaz Jafari) otthagyja az aktuális forgatást, Jafar Panahi filmrendező barátjával nekivág a távoli, elmaradott, török nyelvű (talán azeri) kisebbség lakta vidéknek, hogy megtalálja – legalább a lány holttestét. Az expozíció akkor is erőteljes, ha a néző kevésbé hiszékeny, mint a saját nevükön és egzisztenciájukkal szereplő hősök (hogy itt nem történhetett emberhalál, csak a szerep szerint nem nyilvánvaló). És akkor ott vagyunk az iráni művészfilmek kedves toposzánál, az elhagyatott és elmaradott, poros, kietlen és szegény vidéken kóborló értelmiséginél, aki különféle emberekkel találkozik, érdekes sorsokba nyer betekintést és sajátos gondolkodásmódokat ismer meg. Panahi és a színésznő nem csak a színpadra vágyó lányt találják meg, de az őt bujtató, idős dívát is, akit az ismeretlenségbe és nyomorba száműztek az egyik despotát (a sah) másikra (az ajatollah és utódai) cserélő, eufemisztikusan forradalomnak nevezett társadalmi átrendeződés után. Találnak továbbá egy tudatosan bezárkózó, patriarchális közösséget, amely védelmezi egyedül helyesnek tartott életformáját s elnyomja mindazt, ami abba nem illeszkedik. Mindebben nem nehéz napjaink Iránjának leképezését felfedezni, hisz a bukolikus jeleneteken rendre átüt a saját kiközösítettségére és elnyomatására is reflektáló rendező mély keserűsége.
Forgalmazza a Cirko Film
