A filmkészítők mindig is kínban voltak, ha globális jelentőségű és az emberiség egészét érintő témákat kellett valahogy földközelbe hozni. John Webster filmkészítő (Finnországba elszármazott brit szülők gyermeke) kétségtelenül kiötölt e tárgyban valamit: az elemi érzelmeket a racionális megfontolásokkal társítva filmlevelet készített a 2060-as években megszülető dédunokája, Dorit számára arról, hogy mit hagyunk neki örökül itt, a klímakatasztrófa által fenyegetett bolygón. Webster szerint nincs ma fenyegetőbb számunkra, mint az ember okozta éghajlatváltozás – ezt ugyan lehet vitatni, de tiszteletreméltó, hogy témáját korántsem monomániás megszállottsággal, hanem a megértés szándékával járja körül. A kulcskérdés az örökség és a felelősség: mit köszönhetünk mi a felmenőinknek (ahogy édesanyjával a viszonylag fiatalon elhunyt apára emlékeznek, az valóban megindító), és persze, hogy nekünk mit köszönhetnek majd utódaink. Érdekes, de bármennyire az volt is a szándéka, hogy a közös felelősségről és közös tennivalókról szóljon, a filmből leginkább a szkepszis süt: ahogy az egyik (német) megszólaló fogalmaz: kőkori eszközökkel kéne a legmodernebb problémával megküzdeni. Miután a kuzbásszi bányászok életének romantikus pillanataitól sem foszt meg minket (érzékeltetve, hogy ez a világ is semmivé lesz, ha kívánatos módon eltűnik a szénalapú mai rendszer), még elbeszélget James Hansen híres klimatológussal, aki megpróbál minket optimizmussal feltölteni, de csupán ellenpontozni tudja a film szelíd melankóliáját.
Vetítik: november 9., 21.00, Kino; november 10., 19.00, Művész
