Öreg emberek emlékeznek: milyen volt, amikor lerohanták Csehszlovákiát? Ide mentünk, oda mentünk, itt szállt le a gép, ide állt a csapatszállító, onnan jöttek tüntetők. Filmet forgatnak életük nagy kalandjáról, traumájáról, talán egyetlen testközeli találkozásukról a történelemmel. Öreg emberek, akik már kifelé tartanak a világból, és rájuk fogja a kameráját/mikrofonját valaki, hogy tessék, itt a lehetőség, forduljatok vissza, s mondjatok valami okosat búcsúzóul, hátha tanulunk tőletek valamit, hátha magatoknak is világossá teszitek, hogy mi is történt veletek földi tartózkodásotok alatt, s nyugodtabb szívvel léptek le a színről.
Lehetetlen küldetés.
Nincs az az isten, aki érvényeset tudjon mondani Csehszlovákia 1968-as megszállásáról azok közül, akik tevőlegesen részt vettek benne, legyen az illető bár szovjet szakaszparancsnok, magyar, lengyel, bolgár baka, akárki. Mentünk, nem tudtunk semmit, csend volt. Büszke vagyok rá, hogy a csapatomból mindenki hazatért élve, előbb a levegőbe, aztán a földbe, s csak azután kellett volna közibük lőni, szerencsére visszafordultak, de nem lőttem volna közéjük. Aha, lehet. Vagy valami.
Az öt megszálló nemzet mai utódainak koprodukciójában tető alá hozott film nem ad megváltást szereplőinek, inkább valamiféle rafinált utólagos büntetés, amit észre sem vesznek, de nem a tisztítótűz, az világos már az első kockák után, amikor a veteránok koccintásra emelik a poharukat. A Megszállás 1968 több mint kétórás, igényesen megvalósított dokumentumfilm: minden kockája egy dráma.
Vetítik: november 9., 16.00, Kino; november 10., 16.00, Művész
