Az első jeleneteknél azt a legnehezebb eldönteni, hogy ki a furább: a fiatal dada, aki most érkezett, vagy a házaspár, amelyik felfogadta. Ám míg ezen gondolkozunk, mindent felülír a gyerekágyban fekvő játék baba, amire vigyázni kell. A legfurább viszont mégiscsak az, hogy mindez senkinek sem fura.
Az M. Night Shyamalan – vagy ahogy mindenki ismeri: a Hatodik érzék kimondhatatlan nevű rendezője – nevével fémjelzett tízrészes széria erős atmoszférával és groteszk ötletekkel teremti meg a horrort, miközben nem fukarkodik a fekete humorral sem. Így kell ezt csinálni – csettintek örömömben, mert már nagyon úgy tűnt, hogy itt mindenki megfeledkezett arról, hol is bujkál a horror lényege. Bizony, a lélekben. Az egymástól eltávolodott, titkokkal terhelt, tehetős házaspár életébe még titokzatosabb, természetfeletti képességekkel rendelkező dada érkezik. Nehéz úgy beszélni erről a bizarr Mary Poppins-sztoriról, hogy az ember ne spoilerezzen, pedig mostanra egyértelmű, hogy Shyamalan nem a történetvégi csavarokkal tudja igazán lenyűgözni a nézőt, hanem azzal, hogy végig ott motoszkál a „valami nagyon nincs itt rendben” hangulata. A személyes drámákon és a gasztrohorroron túl ez működteti igazán a Servantot. A sorozat legnagyobb nyertese pedig a Harry Potter-filmek Ronja, Rupert Grint, akiről most már egészen világos, hogy ő az egyetlen, valamirevaló színész az egész HP-siserahadból.
A kurta-furcsa befejezés viszont hagy némi kívánnivalót maga után: mintha szándékosan adták volna meg a lehetőségét annak, hogy legyen második évad. Lesz is.
Elérhető az Apple TV+-on
