Tévétorrent

Dublin Murders

Mikrofilm

Sarah Phelps egy különös Agatha Christie-feldolgozással már felhívta magára a figyelmet. A John Malkovich főszereplésével készült ABC-gyilkosságokat lehetett imádni vagy utálni, de kétségtelen, hogy Phelps képes volt új vért pumpálni az ezerszer lerágott Christie-krimibe. Ezúttal is a zsánernél maradt – Tana French Dublin Murder Squad című sorozatának két darabját dolgozta egybe, leginkább az északi noir hangfekvését véve mintaként.

Már a felütés is a pillanatokra horrorba hajló skandináv krimitradíciót követi: egy kisvárosban egy erdei kőoltárra helyezve találnak egy tizenéves balerinát. A nyolcvanas években egy kettős gyerekgyilkosság rázta meg a települést – a lány halála mintha húsz év után folytatná a sort. Az ügyet két, furcsa intimitásban dolgozó dublini nyomozó kapja meg, akik láthatóan küzdenek az ügy által felkavart emlékekkel. Az északi noirok vonz­ereje pontosan az ügy intimitásából és a detektív mély bevonódásából fakad, de Phelps egészen új szintre emeli ezt a kényelmetlen közelséget. Rob Reilly (Killian Scott mélyen átélt, de néha kissé teátrális alakításában), az Angliában nevelkedett ír nyomozó, aki a közösség traumáját egészségtelen megszállottsággal próbálja feloldani, miközben mélyen vájkál Írország és a saját élete történetében. Phelps furcsa beállításokkal és erős szűrőkkel teszi idegenné és hűvössé a barátságosan zöld ír vidéket és az emberléptékű Dublint – a táj emlékekkel átitatott labirintus lesz, amit bejárva a szereplők újra és újra traumatizálódnak. A Dublin Murders a legnyomasztóbb meghittséggel telepszik nézőjére.

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.