Tévétorrent

Dublin Murders

Mikrofilm

Sarah Phelps egy különös Agatha Christie-feldolgozással már felhívta magára a figyelmet. A John Malkovich főszereplésével készült ABC-gyilkosságokat lehetett imádni vagy utálni, de kétségtelen, hogy Phelps képes volt új vért pumpálni az ezerszer lerágott Christie-krimibe. Ezúttal is a zsánernél maradt – Tana French Dublin Murder Squad című sorozatának két darabját dolgozta egybe, leginkább az északi noir hangfekvését véve mintaként.

Már a felütés is a pillanatokra horrorba hajló skandináv krimitradíciót követi: egy kisvárosban egy erdei kőoltárra helyezve találnak egy tizenéves balerinát. A nyolcvanas években egy kettős gyerekgyilkosság rázta meg a települést – a lány halála mintha húsz év után folytatná a sort. Az ügyet két, furcsa intimitásban dolgozó dublini nyomozó kapja meg, akik láthatóan küzdenek az ügy által felkavart emlékekkel. Az északi noirok vonz­ereje pontosan az ügy intimitásából és a detektív mély bevonódásából fakad, de Phelps egészen új szintre emeli ezt a kényelmetlen közelséget. Rob Reilly (Killian Scott mélyen átélt, de néha kissé teátrális alakításában), az Angliában nevelkedett ír nyomozó, aki a közösség traumáját egészségtelen megszállottsággal próbálja feloldani, miközben mélyen vájkál Írország és a saját élete történetében. Phelps furcsa beállításokkal és erős szűrőkkel teszi idegenné és hűvössé a barátságosan zöld ír vidéket és az emberléptékű Dublint – a táj emlékekkel átitatott labirintus lesz, amit bejárva a szereplők újra és újra traumatizálódnak. A Dublin Murders a legnyomasztóbb meghittséggel telepszik nézőjére.

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?