Tévétorrent

Sligo megye szívei

Normal People

  • - köves -
  • 2020. július 18.

Mikrofilm

Connell: Ó, Marianne! Marianne: Ó, Connell! A boldog beteljesülés röpke ó-i ezek, nem nagy ügy, minden hormontagozatos gimnáziumban megesik az ilyesmi: Connell összejön Marianne-nel, az se számít, hogy a fiú az iskolai kelta foci­csapat sztárja és munkáscsaládból jön, míg Marianne a folyosói viccek gyakori céltáblája és előkelő házból jár suliba, Connell mamája náluk takarít.

Ami számít, hogy mi történik a sok „Ó, Marianne!” és „Ó, Connell!” között, érdemes-e ezt a két fotogén fiatalt egy egész sorozaton keresztül követni az egymás és mások karjaiba omlások hosszú során át, a kisvárosi ír gimiből Dublinba, a Trinity College-ba és vissza. 12 rész hosszú idő, egy hétvégét is felemészthet, szóval sok függ attól, láttak-e már a filmesek közelről valódi gimnazistát és az élet sűrűjében elveszetten bóklászó fiatal felnőttet, és emlékeznek-e még, mekkora tétje volt annak, ki milyen blazírtnak mutatkozik az iskolai folyosón.

A jó hír, hogy a sorozat készítői nemcsak felütötték Sally Rooney bestsellerét (a Normal People alapjául szolgáló regény kritikáját lásd a 33. oldalon) és messze túljutottak a fülszövegen, de a látottak alapján nem vagy nem csak a „Világfájdalom haladóknak” és a „Hogyan beszélnek a fiatalok egymás között” oktatóvideókból ismerik a tárgyalt korosztályt. Dublin persze mindig jól állt a szerelmes filmeknek, még az olyanoknak is, amelyekben dalra fakadnak (Egyszer), egy prózai szívküldi meg se kottyan neki, tudja a dolgát, menő statiszta. Nagyon tudja a dolgát Connell és Marianne is, a két ifjonti szívet el nem használt arcok, a szerepüknél nem is vészesen idősebb színészek (Daisy Edgar-Jones, Paul Mescal) játsszák, nagyszerű referencia ez mindkét portfólióban. Rég láthattunk két ennyire rokonszenves alakot a korhatáros tartalmak piacán, ízlés dolga, kinek mennyire fekszi meg a gyomrát ez a rokonszenvtúltengés: Connell és Marianne krónikus jóravalóságban szenvednek, ballépéseik emellett eltörpülnek, jellemgyengeségeik, bár bepróbálkoznak, labdába se rúghatnak. Inkább sztárjai ők, mintsem egyszerű alanyai a saját történetüknek, ennyiben csalóka, amit a cím állít: normális embe­rek. Ami megesik velük, az valóban normális, a szülői csomagok cipelésétől a depresszión át a saját lábra állásig minden korosztályos számban elindul e két túlnormális versenyző. Egy-két részt azért megspórolhattak volna nekünk, kevesebből is értenénk, hogy Sligo megyében pont úgy törnek össze a szívek, mint Kelet-Európa számos régiójában. Csak a focijuk, az nagyon más.

Magyar felirat: nervous_wreck

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.