Tévétorrent

Sligo megye szívei

Normal People

  • - köves -
  • 2020. július 18.

Mikrofilm

Connell: Ó, Marianne! Marianne: Ó, Connell! A boldog beteljesülés röpke ó-i ezek, nem nagy ügy, minden hormontagozatos gimnáziumban megesik az ilyesmi: Connell összejön Marianne-nel, az se számít, hogy a fiú az iskolai kelta foci­csapat sztárja és munkáscsaládból jön, míg Marianne a folyosói viccek gyakori céltáblája és előkelő házból jár suliba, Connell mamája náluk takarít.

Ami számít, hogy mi történik a sok „Ó, Marianne!” és „Ó, Connell!” között, érdemes-e ezt a két fotogén fiatalt egy egész sorozaton keresztül követni az egymás és mások karjaiba omlások hosszú során át, a kisvárosi ír gimiből Dublinba, a Trinity College-ba és vissza. 12 rész hosszú idő, egy hétvégét is felemészthet, szóval sok függ attól, láttak-e már a filmesek közelről valódi gimnazistát és az élet sűrűjében elveszetten bóklászó fiatal felnőttet, és emlékeznek-e még, mekkora tétje volt annak, ki milyen blazírtnak mutatkozik az iskolai folyosón.

A jó hír, hogy a sorozat készítői nemcsak felütötték Sally Rooney bestsellerét (a Normal People alapjául szolgáló regény kritikáját lásd a 33. oldalon) és messze túljutottak a fülszövegen, de a látottak alapján nem vagy nem csak a „Világfájdalom haladóknak” és a „Hogyan beszélnek a fiatalok egymás között” oktatóvideókból ismerik a tárgyalt korosztályt. Dublin persze mindig jól állt a szerelmes filmeknek, még az olyanoknak is, amelyekben dalra fakadnak (Egyszer), egy prózai szívküldi meg se kottyan neki, tudja a dolgát, menő statiszta. Nagyon tudja a dolgát Connell és Marianne is, a két ifjonti szívet el nem használt arcok, a szerepüknél nem is vészesen idősebb színészek (Daisy Edgar-Jones, Paul Mescal) játsszák, nagyszerű referencia ez mindkét portfólióban. Rég láthattunk két ennyire rokonszenves alakot a korhatáros tartalmak piacán, ízlés dolga, kinek mennyire fekszi meg a gyomrát ez a rokonszenvtúltengés: Connell és Marianne krónikus jóravalóságban szenvednek, ballépéseik emellett eltörpülnek, jellemgyengeségeik, bár bepróbálkoznak, labdába se rúghatnak. Inkább sztárjai ők, mintsem egyszerű alanyai a saját történetüknek, ennyiben csalóka, amit a cím állít: normális embe­rek. Ami megesik velük, az valóban normális, a szülői csomagok cipelésétől a depresszión át a saját lábra állásig minden korosztályos számban elindul e két túlnormális versenyző. Egy-két részt azért megspórolhattak volna nekünk, kevesebből is értenénk, hogy Sligo megyében pont úgy törnek össze a szívek, mint Kelet-Európa számos régiójában. Csak a focijuk, az nagyon más.

Magyar felirat: nervous_wreck

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.