A szervezet koncepciója ugyan kétségtelenül a 2010-ben a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztosnak kinevezett Vajna fejéből pattant ki (felhasználva Hollywoodban szerzett tapasztalatait), de a tényleges vezetője mindig is Havas Ágnes vezérigazgató volt, aki nagy valószínűséggel az eddigiekhez hasonló módszerekkel fogja irányítani továbbra is a Filmalapot. Az intézmény várhatóan még jó ideig velünk marad, és a magyar filmfinanszírozás szűkössége okán egy darabig innen várhatjuk majd a – a kormányzati remények szerint – fesztiválokat letaroló és nézők tömegeit behúzó magyar filmeket.
Az alapítók éppen ezekben az indikátorokban – a gyarapodó nézőszámokban és a díjakban – vélték felfedezni a magyar film új reneszánszához vezető utat. Vitatkozhatunk arról, hogy valóban ezek-e az egészséges filmipar legadekvátabb mérőszámai, de e téren a szervezet kétségkívül jól teljesített.
A deklarált cél kezdettől a minőségi közönségfilmek gyártásának ösztönzése, az apadó nézőszámok emelése, illetve a minél zajosabb nemzetközi sikerek elérése volt (amit később díjakban, beágyazottságban és koprodukciókban mérhetünk). E célok a szervezet borús emlékű elődjétől, a Magyar Mozgókép Közalapítványtól (MMKA) sem álltak távol, de a működési szabálytalanságok és az egyre zavarosabb pénzügyek már azelőtt megbénították a szervezetet, hogy azt a megváltozott politikai akarat lebontotta volna.
Gyümölcs és legitimáció
A 2010-es választási győzelem után a Fidesz valószínűleg épp egy ilyen fiaskót akart elkerülni, így a transzparens gazdálkodás kiemelt elvárásként fogalmazódott meg a Filmalap felé. Ezzel kapcsolatban még a szervezet kritikusai sem nagyon emelhetnek kifogást, pedig jó néhány magyar filmrendező – többek közt Pálfi György és Hajdu Szabolcs – már többször megfogalmazták ellenérzéseiket Vajna és Havas módszereivel kapcsolatban (ők megpróbálkoztak a rendszeren kívül boldogulni: a Szabadesés és az Ernelláék Farkaséknál mindenképp önálló sikereknek tekinthetők), de ezek elsősorban nem a financiális aspektusokat érintették. A kiszámítható, állandó támogatás (nagyjából évi 5–6 milliárd forint) elvben képes biztosítani évi 20–25 nagyjátékfilm elkészülését is (az más kérdés, hogy ennyit többnyire nem forgatnak Magyarországon) – ez pedig valóban növelheti az alkotók biztonságérzetét. Ráadásul a megítélt támogatás gyakran teljes mértékben fedezi a filmek elkészülését, így az alkotóknak nem kell más források után kajtatni. Ennyi elkészült film között pedig már néhány mestermű is akadhat – ezt bizonyítják a Saul fia, a Testről és lélekről, illetve a Mindenki sikerei (ha csak az Oscar-díjakat és jelöléseket nézzük). A nagy sikerek pedig közvetve táplálják a kisebbeket is (pl. Reisz Gábor filmjei, a Liza, a rókatündér, Az állampolgár, A martfűi rém, a Tiszta szívvel, a Lajkó vagy a Ruben Brandt mind kisebb költségvetésű és szűkebb rétegnek szóló filmek, mégis váratlanul nagy népszerűségre tettek szert). A Filmalap-filozófia tehát az, hogy készüljön kevesebb, drágább film, de azok lehetőleg fialjanak díjakat.
A vitathatatlan nemzetközi sikerek, a több százezerre rúgó nézőszámok (a 2017-es Kincsemnek majdnem sikerült elérnie a félmilliós álomhatárt, amit kinevezésekor maga Vajna ígért) és a kiszámíthatóság legitimációt adnak a Filmalapnak, hiába a különböző irányokból érkező kritikák. A szervezet önmarketingjében is sokat emlegetett 2017-es sikerévben A viszkis 327 ezer nézőt produkált, a Pappa Pia pedig 227 ezret (az egyöntetűen negatív kritikai fogadtatás ellenére). Tavaly is akadt két nagy közönségsiker: a 219 ezer nézőt megmozgató BÚÉK és a Valami Amerika 3. (372 ezer). Ez komoly fegyvertény, különösen, ha a 2010 előtti magyar nézőszámokat és a mozilátogatók Európa-szerte évtizedek óta csökkenő számát tekintjük (persze, arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar filmek átlagos nézőszáma még mindig néhány tízezer körüli). Nehéz megmondani, hogy Vajnának mennyi közvetlen érdeme volt ezekben a sikerekben – egyes rendezők szerint egyfajta főproducerként viselkedett, akinek a filmkészítés minden stádiumához volt valami hozzáfűznivalója, a szervezet operatív gyakorlata viszont azt mutatja, hogy inkább Havas Ágnes vezérigazgató mozgatja a szálakat – de a stabilitás kétségkívül teret adhatott az eddig megbújva fortyogó kreatív energiák kibontakoztatásának. Egyszóval nem a filmalkotás módja vagy az egy négyzetméterre jutó tehetséges rendezők száma változott, hanem egyszerűen több film tud elkészülni a kiszámítható, biztonságos intézményi háttérnek köszönhetően. A mostanra beért középgeneráció (pl. Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Mundruczó Kornél), a fiatalabb tehetségek (Nemes Jeles László, Deák Kristóf,
Reisz Gábor) és a már érett alkotók (pl. Enyedi Ildikó, akinek munkáját épp az MMKA megszüntetése és a Filmalap beindítása közti interregnum hátráltatta) szabadabban rendezhetnek – már ha átmennek a Filmalap ötfős filmszakmai bizottságának nem feltétlenül transzparens módon működő szűrőjén. Ám ha egyszer nekifoghattak a gyártásnak, és jó kritikákat kapnak, fesztiválokra hívják őket és díjakat is besöpörnek, annak híre megy, és sikereik öngerjesztő folyamatként újabb sikereket generálnak. Ha a közönségfilmek gyártásában nem is, de a szerzői filmesek támogatásában egyértelmű érdemei voltak az MMKA-nak is – az A kategóriás fesztiválokon való megjelenés és a magyar rendezők nemzetközi kapcsolatainak kiépülése már akkor megkezdődött. Ezek pedig már a Filmalapnak hoztak gyümölcsöt és legitimációt.
A papák mozija
Pedig a paternalizmus nem áll távol a Filmalap eszmeiségétől. Ez benne rejlik az egyébként hosszú, de örvendetesen alapos szakmai támogatási folyamatban is, mely az alapítók megfogalmazása szerint az ötlettől a forgalmazásig (és sokszor a marketingig) kíséri a filmeket. A forgatókönyv-fejlesztés a Filmalap egyik legnagyobb újítása: ez segíti, hogy a rendezők ne felkészületlenül vessék bele magukat a gyártásba, de bizonyos esetekben csorbíthatja az alkotói önállóságot, hiszen a fejlesztgetés közönségbarátabb, sablonosabb dramaturgiai megoldások felé terelheti a szkripteket (ezt csak fokozza, hogy a Filmalapé a végső vágás joga, ami minden autonómiájára büszke filmalkotó rémálma). A transzparencia hiányát gyakran felrótták az MMKA-nak is, és a támogatásról szóló döntések valóban hosszú, kanyargós úton (és nemegyszer összeférhetetlenséggel tarkítva) születtek meg, de maga az intézmény szakmai vitákat követően (és a szakma számos szereplőjét bevonva), önkormányzati rendszerben, demokratikus úton választva működött.
Ugyanez nem mondható el a Filmalapról, melynek legfőbb döntéshozó szerve egy ötfős bizottság (ennek Vajna halála után hátramaradt tagjai a vezérigazgató Havas, Kovács András Bálint, az ELTE Filmtudományi Tanszékének vezetője, Hegedűs Bálint, a Kincsem forgatókönyvírója és a forgatókönyv-fejlesztési részleg vezetője, valamint Kálmán András jogász, médiaszociológus), melynek ülései nem nyilvánosak, a beérkező pályázatokat csak a tagok ismerik, döntéseiket pedig semmilyen nyilvánosan elérhető irányelv, keretszám nem látszik meghatározni. Azonban a legtöbb pályázó filmes megerősíti, hogy nem érzékelt cenzurális törekvéseket vagy politikai elvárásokat a bizottság részéről (többek félelme volt a Filmalap működése nyomán feltörő történelmi giccsek és nemzeti melodrámák tömege). Ha ilyesmi nincs is, ahhoz nem fér kétség, hogy a szervezet előnyben részesít bizonyos filmeket. Vajna szívügye – múltjából adódóan – mindig is a zsánerfilm volt (ez a filozófia elvileg eltántoríthatott szerzői filmeseket a pályázástól, de erre vonatkozó statisztikák nem állnak rendelkezésre); a kisfilmek, az animáció, a kísérleti filmek, tévéfilmek a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) égisze alatt készülhettek (a Filmalap szakkönyv- és folyóirat-kiadással, -forgalmazással és az artmozik támogatásával sem foglalkozik, de érdekes módon 2017 elején átvette a MaNDA-tól a Filmarchívumot). Pedig a kezdő filmesek épp az ilyen kis formákon élesíthetnék körmeiket. Bár a tehetséggondozás nem tartozik a Filmalap prioritásai közé, azért ezt a feladatot sem hanyagolja el teljesen: támogatást nyújt a MOME, az SZFE és az ELTE filmszakosainak vizsga- és diplomafilmjeire, 2015-től pedig nyitva áll az Inkubátor Program a fiatal filmesek számára.
Mivel a szisztéma egyelőre működőképes és a kormány is sütkérezhet kicsit a Filmalap támogatta filmek dicsfényében, változásra egy darabig valószínűleg nem kell számítanunk. Andy Vajna halálával a Vajna-éra (ha elfogadjuk ezt a megjelölést) nem ér véget, de talán ideje lesz inkább Havas- vagy esetleg neutrálisan MNF-érának nevezni (ha mindenképp korszakhatárokat szeretnénk kijelölni). A Filmalap létrejötte hozott vitathatatlan előrelépéseket, de mechanizmusa közel sem hibátlan. Kívánatos volna a szakma szereplőinek szélesebb körű bevonása, igényeik és kritikáik figyelembevétele. A párbeszédre hajlandóság eddig nem volt a vezetők erőssége – nincs annyi díj vagy moziba csábított néző, ami ezt feledtethetné –, és nyitásra utaló jeleket továbbra sem látni.
Bacsadi Zsófia
Andrew G. Vajna
Andy Vajna hollywoodi pályájának számbavételekor a legkézenfekvőbb tájékozódást a gyorsan kondoleáló világsztárok nyújtják: Antonio Banderas, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone. Ketten közülük egészen bizonyosan kikerülhetetlen figurái a 20. század hollywoodi legvégének. De nem feltétlenül lennének azok a kalandos életű független producer közreműködése nélkül – ugyanez persze fordítva is igaz. Hiszen nem kell mondani, hogy a Rambo mennyire fontos állomása Stallone pályájának, ahogy a Total Recall – Az emlékmás (de akár a Vörös zsaru is) Schwarzeneggerének. Antonio Banderasból ugyan Vajna működése dacára sem lett legenda, de hollywoodi karrierjének nagyon is nyilvánvaló lökést adott Che figurája az Evitában.
Nem Andy Vajna fedezte fel ezeket a sztárokat, hiszen Stallone már megcsinálta a Rockyt, mielőtt találkoztak volna, Schwarzenegger is túl volt már az első Terminátoron, s Antonio Banderas is elég jól mutatott Salma Hayek oldalán Roberto Rodriquez Desperadójának minduntalan fellobbanó tüzei fölött ugrabugrálva, de pont olyankor fordult hozzájuk, amikor az vitathatatlanul kölcsönös előrelépést fialt minden érintettnek. Magyarán olyat tudott villantani a stúdióvilág alatti/melletti független szereplőként, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni ezeknek az épp nagyfiúsodó figuráknak. Arról már nem is beszélve, hogy Robert De Niro mennyire Robert De Niro volt már, amikor összeállt az Angyalszívre Vajnával. Mickey Rourke dettó, s nyilván még sorolhatnánk a neveket.
Mindennek a siker voltán az sem változtat egy öltésnyit sem, hogy számos olyan filmtörténeti nézőpont létezik, melyből nézvést a szóban forgó filmek különösebb relevanciával nem bírnak, s ahonnan például a Rambo II. feltűnően nagyszámú Arany Málna-díja (magyarul citromdíja) teljesen jogosnak és igazságosnak mondható. A mi értékrendünk sem esik mindettől messze, eszelős baromságok ezek, de jobb nem szem elől téveszteni, hogy a Rambo vagy a Terminátor igenis döntően befolyásolta Hollywood mai és feltehetően holnapi csapásirányait. Hogy odáig már ne is ragadtassuk magunkat, hogy mit tettek ezek hozzá az egész világ Amerika-képéhez. Tán többet is, mint kellett volna. Ez természetesen nem egyedül Andy Vajna érdeme vagy bűne, de benne volt nyakig, formálta, alakította, nem mondhatni róla, hogy épp csak arra sétált volna véletlenül.
Stallone most azt írja, hogy úttörő volt. Alkalmasint a finanszírozási módozatok terén; ebbéli működése is mintául szolgált a független producerek számára. S az úttörés remek dolog, Amerikában meg pláne az, de Andrew G. Vajna a jól kitaposott utakon magabiztosan közlekedett. Kell-e például ősibb amerikai műfajt mondani a westernnél, Vajna sírból (rendezőcsere, rengeteg felvett és használhatatlan tekercs után) önkezével visszahozott Tombstone-ja nagyságrendekkel különb mozi, mint az ugyanakkor ugyanabban a tárgyban a sikerei csúcsán álló Kevin Costner Wyatt Earpje.
Andrew G. Vajna a nyolcvanas évek elejétől az ezredfordulóig tartó hollywoodi fénykora idején színes, érdekes és szerfelett hatékony művelője volt az amerikai mozinak. Ha hazatérve nem áll be harmadik simlisnek a NER színjátékába, simán büszkék lehetnénk rá.
Andy Vajna szerepe a magyar filmgyártásban
Szobor a hajó orrán
Bár már közel nyolc éve áll az Andy Vajnához köthető Magyar Nemzeti Filmalap, még mindig vita tárgya, hogy beszélhetünk-e Vajna-éráról, és most – az alapító halálával – valóban egy korszak végéhez érkeztünk-e.
A szervezet koncepciója ugyan kétségtelenül a 2010-ben a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztosnak kinevezett Vajna fejéből pattant ki (felhasználva Hollywoodban szerzett tapasztalatait), de a tényleges vezetője mindig is Havas Ágnes vezérigazgató volt, aki nagy valószínűséggel az eddigiekhez hasonló módszerekkel fogja irányítani továbbra is a Filmalapot. Az intézmény várhatóan még jó ideig velünk marad, és a magyar filmfinanszírozás szűkössége okán egy darabig innen várhatjuk majd a – a kormányzati remények szerint – fesztiválokat letaroló és nézők tömegeit behúzó magyar filmeket.
Az alapítók éppen ezekben az indikátorokban – a gyarapodó nézőszámokban és a díjakban – vélték felfedezni a magyar film új reneszánszához vezető utat. Vitatkozhatunk arról, hogy valóban ezek-e az egészséges filmipar legadekvátabb mérőszámai, de e téren a szervezet kétségkívül jól teljesített.
A deklarált cél kezdettől a minőségi közönségfilmek gyártásának ösztönzése, az apadó nézőszámok emelése, illetve a minél zajosabb nemzetközi sikerek elérése volt (amit később díjakban, beágyazottságban és koprodukciókban mérhetünk). E célok a szervezet borús emlékű elődjétől, a Magyar Mozgókép Közalapítványtól (MMKA) sem álltak távol, de a működési szabálytalanságok és az egyre zavarosabb pénzügyek már azelőtt megbénították a szervezetet, hogy azt a megváltozott politikai akarat lebontotta volna.
Gyümölcs és legitimáció
A 2010-es választási győzelem után a Fidesz valószínűleg épp egy ilyen fiaskót akart elkerülni, így a transzparens gazdálkodás kiemelt elvárásként fogalmazódott meg a Filmalap felé. Ezzel kapcsolatban még a szervezet kritikusai sem nagyon emelhetnek kifogást, pedig jó néhány magyar filmrendező – többek közt Pálfi György és Hajdu Szabolcs – már többször megfogalmazták ellenérzéseiket Vajna és Havas módszereivel kapcsolatban (ők megpróbálkoztak a rendszeren kívül boldogulni: a Szabadesés és az Ernelláék Farkaséknál mindenképp önálló sikereknek tekinthetők), de ezek elsősorban nem a financiális aspektusokat érintették. A kiszámítható, állandó támogatás (nagyjából évi 5–6 milliárd forint) elvben képes biztosítani évi 20–25 nagyjátékfilm elkészülését is (az más kérdés, hogy ennyit többnyire nem forgatnak Magyarországon) – ez pedig valóban növelheti az alkotók biztonságérzetét. Ráadásul a megítélt támogatás gyakran teljes mértékben fedezi a filmek elkészülését, így az alkotóknak nem kell más források után kajtatni. Ennyi elkészült film között pedig már néhány mestermű is akadhat – ezt bizonyítják a Saul fia, a Testről és lélekről, illetve a Mindenki sikerei (ha csak az Oscar-díjakat és jelöléseket nézzük). A nagy sikerek pedig közvetve táplálják a kisebbeket is (pl. Reisz Gábor filmjei, a Liza, a rókatündér, Az állampolgár, A martfűi rém, a Tiszta szívvel, a Lajkó vagy a Ruben Brandt mind kisebb költségvetésű és szűkebb rétegnek szóló filmek, mégis váratlanul nagy népszerűségre tettek szert). A Filmalap-filozófia tehát az, hogy készüljön kevesebb, drágább film, de azok lehetőleg fialjanak díjakat.
A vitathatatlan nemzetközi sikerek, a több százezerre rúgó nézőszámok (a 2017-es Kincsemnek majdnem sikerült elérnie a félmilliós álomhatárt, amit kinevezésekor maga Vajna ígért) és a kiszámíthatóság legitimációt adnak a Filmalapnak, hiába a különböző irányokból érkező kritikák. A szervezet önmarketingjében is sokat emlegetett 2017-es sikerévben A viszkis 327 ezer nézőt produkált, a Pappa Pia pedig 227 ezret (az egyöntetűen negatív kritikai fogadtatás ellenére). Tavaly is akadt két nagy közönségsiker: a 219 ezer nézőt megmozgató BÚÉK és a Valami Amerika 3. (372 ezer). Ez komoly fegyvertény, különösen, ha a 2010 előtti magyar nézőszámokat és a mozilátogatók Európa-szerte évtizedek óta csökkenő számát tekintjük (persze, arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar filmek átlagos nézőszáma még mindig néhány tízezer körüli). Nehéz megmondani, hogy Vajnának mennyi közvetlen érdeme volt ezekben a sikerekben – egyes rendezők szerint egyfajta főproducerként viselkedett, akinek a filmkészítés minden stádiumához volt valami hozzáfűznivalója, a szervezet operatív gyakorlata viszont azt mutatja, hogy inkább Havas Ágnes vezérigazgató mozgatja a szálakat – de a stabilitás kétségkívül teret adhatott az eddig megbújva fortyogó kreatív energiák kibontakoztatásának. Egyszóval nem a filmalkotás módja vagy az egy négyzetméterre jutó tehetséges rendezők száma változott, hanem egyszerűen több film tud elkészülni a kiszámítható, biztonságos intézményi háttérnek köszönhetően. A mostanra beért középgeneráció (pl. Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Mundruczó Kornél), a fiatalabb tehetségek (Nemes Jeles László, Deák Kristóf,
Reisz Gábor) és a már érett alkotók (pl. Enyedi Ildikó, akinek munkáját épp az MMKA megszüntetése és a Filmalap beindítása közti interregnum hátráltatta) szabadabban rendezhetnek – már ha átmennek a Filmalap ötfős filmszakmai bizottságának nem feltétlenül transzparens módon működő szűrőjén. Ám ha egyszer nekifoghattak a gyártásnak, és jó kritikákat kapnak, fesztiválokra hívják őket és díjakat is besöpörnek, annak híre megy, és sikereik öngerjesztő folyamatként újabb sikereket generálnak. Ha a közönségfilmek gyártásában nem is, de a szerzői filmesek támogatásában egyértelmű érdemei voltak az MMKA-nak is – az A kategóriás fesztiválokon való megjelenés és a magyar rendezők nemzetközi kapcsolatainak kiépülése már akkor megkezdődött. Ezek pedig már a Filmalapnak hoztak gyümölcsöt és legitimációt.
A papák mozija
Pedig a paternalizmus nem áll távol a Filmalap eszmeiségétől. Ez benne rejlik az egyébként hosszú, de örvendetesen alapos szakmai támogatási folyamatban is, mely az alapítók megfogalmazása szerint az ötlettől a forgalmazásig (és sokszor a marketingig) kíséri a filmeket. A forgatókönyv-fejlesztés a Filmalap egyik legnagyobb újítása: ez segíti, hogy a rendezők ne felkészületlenül vessék bele magukat a gyártásba, de bizonyos esetekben csorbíthatja az alkotói önállóságot, hiszen a fejlesztgetés közönségbarátabb, sablonosabb dramaturgiai megoldások felé terelheti a szkripteket (ezt csak fokozza, hogy a Filmalapé a végső vágás joga, ami minden autonómiájára büszke filmalkotó rémálma). A transzparencia hiányát gyakran felrótták az MMKA-nak is, és a támogatásról szóló döntések valóban hosszú, kanyargós úton (és nemegyszer összeférhetetlenséggel tarkítva) születtek meg, de maga az intézmény szakmai vitákat követően (és a szakma számos szereplőjét bevonva), önkormányzati rendszerben, demokratikus úton választva működött.
Ugyanez nem mondható el a Filmalapról, melynek legfőbb döntéshozó szerve egy ötfős bizottság (ennek Vajna halála után hátramaradt tagjai a vezérigazgató Havas, Kovács András Bálint, az ELTE Filmtudományi Tanszékének vezetője, Hegedűs Bálint, a Kincsem forgatókönyvírója és a forgatókönyv-fejlesztési részleg vezetője, valamint Kálmán András jogász, médiaszociológus), melynek ülései nem nyilvánosak, a beérkező pályázatokat csak a tagok ismerik, döntéseiket pedig semmilyen nyilvánosan elérhető irányelv, keretszám nem látszik meghatározni. Azonban a legtöbb pályázó filmes megerősíti, hogy nem érzékelt cenzurális törekvéseket vagy politikai elvárásokat a bizottság részéről (többek félelme volt a Filmalap működése nyomán feltörő történelmi giccsek és nemzeti melodrámák tömege). Ha ilyesmi nincs is, ahhoz nem fér kétség, hogy a szervezet előnyben részesít bizonyos filmeket. Vajna szívügye – múltjából adódóan – mindig is a zsánerfilm volt (ez a filozófia elvileg eltántoríthatott szerzői filmeseket a pályázástól, de erre vonatkozó statisztikák nem állnak rendelkezésre); a kisfilmek, az animáció, a kísérleti filmek, tévéfilmek a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) égisze alatt készülhettek (a Filmalap szakkönyv- és folyóirat-kiadással, -forgalmazással és az artmozik támogatásával sem foglalkozik, de érdekes módon 2017 elején átvette a MaNDA-tól a Filmarchívumot). Pedig a kezdő filmesek épp az ilyen kis formákon élesíthetnék körmeiket. Bár a tehetséggondozás nem tartozik a Filmalap prioritásai közé, azért ezt a feladatot sem hanyagolja el teljesen: támogatást nyújt a MOME, az SZFE és az ELTE filmszakosainak vizsga- és diplomafilmjeire, 2015-től pedig nyitva áll az Inkubátor Program a fiatal filmesek számára.
Mivel a szisztéma egyelőre működőképes és a kormány is sütkérezhet kicsit a Filmalap támogatta filmek dicsfényében, változásra egy darabig valószínűleg nem kell számítanunk. Andy Vajna halálával a Vajna-éra (ha elfogadjuk ezt a megjelölést) nem ér véget, de talán ideje lesz inkább Havas- vagy esetleg neutrálisan MNF-érának nevezni (ha mindenképp korszakhatárokat szeretnénk kijelölni). A Filmalap létrejötte hozott vitathatatlan előrelépéseket, de mechanizmusa közel sem hibátlan. Kívánatos volna a szakma szereplőinek szélesebb körű bevonása, igényeik és kritikáik figyelembevétele. A párbeszédre hajlandóság eddig nem volt a vezetők erőssége – nincs annyi díj vagy moziba csábított néző, ami ezt feledtethetné –, és nyitásra utaló jeleket továbbra sem látni.
| Andrew G. Vajna
Andy Vajna hollywoodi pályájának számbavételekor a legkézenfekvőbb tájékozódást a gyorsan kondoleáló világsztárok nyújtják: Antonio Banderas, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone. Ketten közülük egészen bizonyosan kikerülhetetlen figurái a 20. század hollywoodi legvégének. De nem feltétlenül lennének azok a kalandos életű független producer közreműködése nélkül – ugyanez persze fordítva is igaz. Hiszen nem kell mondani, hogy a Rambo mennyire fontos állomása Stallone pályájának, ahogy a Total Recall – Az emlékmás (de akár a Vörös zsaru is) Schwarzeneggerének. Antonio Banderasból ugyan Vajna működése dacára sem lett legenda, de hollywoodi karrierjének nagyon is nyilvánvaló lökést adott Che figurája az Evitában. Nem Andy Vajna fedezte fel ezeket a sztárokat, hiszen Stallone már megcsinálta a Rockyt, mielőtt találkoztak volna, Schwarzenegger is túl volt már az első Terminátoron, s Antonio Banderas is elég jól mutatott Salma Hayek oldalán Roberto Rodriquez Desperadójának minduntalan fellobbanó tüzei fölött ugrabugrálva, de pont olyankor fordult hozzájuk, amikor az vitathatatlanul kölcsönös előrelépést fialt minden érintettnek. Magyarán olyat tudott villantani a stúdióvilág alatti/melletti független szereplőként, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni ezeknek az épp nagyfiúsodó figuráknak. Arról már nem is beszélve, hogy Robert De Niro mennyire Robert De Niro volt már, amikor összeállt az Angyalszívre Vajnával. Mickey Rourke dettó, s nyilván még sorolhatnánk a neveket. Mindennek a siker voltán az sem változtat egy öltésnyit sem, hogy számos olyan filmtörténeti nézőpont létezik, melyből nézvést a szóban forgó filmek különösebb relevanciával nem bírnak, s ahonnan például a Rambo II. feltűnően nagyszámú Arany Málna-díja (magyarul citromdíja) teljesen jogosnak és igazságosnak mondható. A mi értékrendünk sem esik mindettől messze, eszelős baromságok ezek, de jobb nem szem elől téveszteni, hogy a Rambo vagy a Terminátor igenis döntően befolyásolta Hollywood mai és feltehetően holnapi csapásirányait. Hogy odáig már ne is ragadtassuk magunkat, hogy mit tettek ezek hozzá az egész világ Amerika-képéhez. Tán többet is, mint kellett volna. Ez természetesen nem egyedül Andy Vajna érdeme vagy bűne, de benne volt nyakig, formálta, alakította, nem mondhatni róla, hogy épp csak arra sétált volna véletlenül. Stallone most azt írja, hogy úttörő volt. Alkalmasint a finanszírozási módozatok terén; ebbéli működése is mintául szolgált a független producerek számára. S az úttörés remek dolog, Amerikában meg pláne az, de Andrew G. Vajna a jól kitaposott utakon magabiztosan közlekedett. Kell-e például ősibb amerikai műfajt mondani a westernnél, Vajna sírból (rendezőcsere, rengeteg felvett és használhatatlan tekercs után) önkezével visszahozott Tombstone-ja nagyságrendekkel különb mozi, mint az ugyanakkor ugyanabban a tárgyban a sikerei csúcsán álló Kevin Costner Wyatt Earpje. Andrew G. Vajna a nyolcvanas évek elejétől az ezredfordulóig tartó hollywoodi fénykora idején színes, érdekes és szerfelett hatékony művelője volt az amerikai mozinak. Ha hazatérve nem áll be harmadik simlisnek a NER színjátékába, simán büszkék lehetnénk rá. - ts - |
