Film

Testvériség

  • 2021. február 10.

Mikrofilm

Végéhez közeledik a szovjetek utolsó, legdicstelenebb háborúja, pucolni kéne Afganisztánból, ahol már csak a városokban van biztonságban a katonák testi épsége.

Ám ki kéne szabadítani egy tábornok foglyul esett fiát, továbbá meg kéne egyezni az ellenséggel (megannyi bőszült iszlamista), hogy ne forszírozzák az öldöklést addig, amíg egy kulcsfontosságú szoroson át nem kel az ezred. Megyünk mi, kérem, csencselünk veletek egy kis magnót, tévét, rakétát, foglyot, aztán itt se vagyunk. Pénzzel mindent el lehetne rendezni, mert mindenki a velejéig korrupt, a gerilláikat he­roin­üzletből pénzelő hadurak éppúgy, mint a teljesen demoralizált Vörös Hadsereg, de az események végzetes elfajulását végül egyik fél sem képes kontrollálni.

Egy KGB-tiszt emlékiratain alapul a virtigli akciófilm, amely egyrészt a tomboló erőszak részletes bemutatásával sokkoló adrenalincunami, másrészt keserű búcsú a kivonulással egy időben összeomló Szovjetuniótól. Eredetiség nem nagyon van a produktumban, dramaturgia, stílus és művészi közlés (ún. üzenet) tekintetében egyaránt – és nem véletlenül – a vietnami háború traumáját feldolgozni próbáló Apokalipszis most, A szakasz vagy A szarvasvadász nyomdokain halad. Hősei gyilkolni kényszerített, bátorságukkal, helytállásukkal is egy alapvetően gonosz célt szolgáló egyszerű emberek, akiket birtokba vesz, maga alá gyűr a háború szelleme. Az odahaza hazafiatlansággal vádolt film váratlanul realista módon mutat be valamit, amit orosz közegben elhallgatni szoktak, vagy – ami még rosszabb – kritikátlanul dicsőíteni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.