Testvériség

Végéhez közeledik a szovjetek utolsó, legdicstelenebb háborúja, pucolni kéne Afganisztánból, ahol már csak a városokban van biztonságban a katonák testi épsége.

Ám ki kéne szabadítani egy tábornok foglyul esett fiát, továbbá meg kéne egyezni az ellenséggel (megannyi bőszült iszlamista), hogy ne forszírozzák az öldöklést addig, amíg egy kulcsfontosságú szoroson át nem kel az ezred. Megyünk mi, kérem, csencselünk veletek egy kis magnót, tévét, rakétát, foglyot, aztán itt se vagyunk. Pénzzel mindent el lehetne rendezni, mert mindenki a velejéig korrupt, a gerilláikat he­roin­üzletből pénzelő hadurak éppúgy, mint a teljesen demoralizált Vörös Hadsereg, de az események végzetes elfajulását végül egyik fél sem képes kontrollálni.

Egy KGB-tiszt emlékiratain alapul a virtigli akciófilm, amely egyrészt a tomboló erőszak részletes bemutatásával sokkoló adrenalincunami, másrészt keserű búcsú a kivonulással egy időben összeomló Szovjetuniótól. Eredetiség nem nagyon van a produktumban, dramaturgia, stílus és művészi közlés (ún. üzenet) tekintetében egyaránt – és nem véletlenül – a vietnami háború traumáját feldolgozni próbáló Apokalipszis most, A szakasz vagy A szarvasvadász nyomdokain halad. Hősei gyilkolni kényszerített, bátorságukkal, helytállásukkal is egy alapvetően gonosz célt szolgáló egyszerű emberek, akiket birtokba vesz, maga alá gyűr a háború szelleme. Az odahaza hazafiatlansággal vádolt film váratlanul realista módon mutat be valamit, amit orosz közegben elhallgatni szoktak, vagy – ami még rosszabb – kritikátlanul dicsőíteni.