Azt hihettük, hogy az Alkonyzóna halott, hiszen miért lenne szükségünk inváziós sci-fikre, ha egyszer már eltűnt a szovjet fenyegetés? Andrew Patterson remek pastiche-t készített az 50-es évek filléres sci-fijeinek és olcsó tévésorozatainak stílusában, amely úgy eleveníti fel a korszak hangulatát, hogy bravúros, anakronisztikusan modern formai fogásokat alkalmaz, mely fogások bőven feledtetik is a cselekmény soványságát.
Egy fiktív új-mexikói kisvárosban épp minden lakos a helyi gimi kosármeccsén tolong, csak az ifjú telefonos-kisasszony Fay és a helyi dj, Everett próbálja átvészelni az éjszakai műszakot. Fay furcsaságokat tapasztal a telefonközpontban, majd el is csíp egy kísérteties hangjelenséget, amelyet továbbít Everettnek. Együtt erednek a hang nyomába, miközben egy titkos katonai hadművelet és egy kisfiú titokzatos eltűnésének nyomaira bukkannak – úgy, hogy ki sem teszik lábukat a poros kisvárosból. A két forgatókönyvíró, James Montague és Craig W. Sanger szinte fullasztóan leszűkítik a cselekmény terét: a feszes másfél óra egy kosármeccs ideje alatt, nagyjából három helyszínen bonyolódik. Csupasz, gazdaságos modorban pörögnek a pattogós dialógusok (a szereplők mennek és beszélnek, mint a legjobb modern tévésorozatokban vagy szédítő sebességgel telefonálnak egyszerre több emberrel) és éppen, amikor már megfulladnánk a szűk terekben, a kamera szédítő, vágás nélküli kocsizásokkal tör ki a sötét, néptelen utcákra, hogy az eget kémlelje. Ebből a szűk perspektívából tekint ki a film a korszak Amerikájára.
Elérhető az Amazon Prime Videón
