Ember a felvevőgéppel (1929), rendezte: Dziga Vertov
Minden idők egyik leghíresebb és legfontosabb dokumentumfilmje önmagában egyetlen hatalmas lépést jelentett afelé, hogy a film művészetté váljon. Vertov mesterművében érzékletesen mutatta be „filmszem” elméletét, melynek lényege, hogy a film hőse valójában maga a kamera, amely képes tényeket, történéseket közvetlenül, egészében vagy részleteiben bemutatni vagy akár újraalkotni is. Az Ember a felvevőgéppel című filmjében pont ez történik: látszólag három nagyváros, Kijev, Moszkva és Odessza egy napját láthatjuk hajnaltól késő estig, dolgozó, szórakozó, unatkozó emberekkel, robogó gépekkel (sőt még magával a forgató operatőrrel is) – majd a montázsoknak köszönhetően a képek életre kelnek, saját lábra állnak, önálló jelentéssel telnek meg.
Föld (1930), rendezte: Alekszandr Petrovics Dovzsenko
Dovzsenko nemcsak a szovjet avantgárd montázsiskola egyik legjelentősebb alakja Eizenstein vagy Pudovkin mellett, de az ukrán filmművészet atyja is. Sztálin uralma alatt alkotott, ám filmjeivel az ukrán nép, a vidéki parasztság szabadságvágyát mutatta be: lírai alkotásában elemi erejű képeken keresztül ábrázolta a kollektivizálást, az az ellen fellázadó falusiakat és a vidék értékeit. Montázsai már saját korában is elismerést arattak, ám politikai üzenete miatt a szovjet cenzorok alaposan megvágták a Földet. Ma minden idők legjelentősebb mozijai között emlegetik, beválogatták az 1958-as brüsszeli 12-be is.
Elfelejtett ősök árnyai (1965), rendezte: Szergej Ioszifovics Paradzsanov
Paradzsanov filmje igazi folklórba ágyazott, mágikus realista csoda: az ukrán-román határon játszódó szerelmi tragédia Rómeó és Júlia történetét helyezi a hucul nép közé. Sokan a valaha készült legjobb ukrán filmnek tartják, nem is érdemtelenül: saját idejében elképesztő sikert aratott hazájában és külföldön is. Már elkészítése is politikai kiállásnak számított, hiszen azon kevés, Dovzsenko Filmstúdióban készült filmek közé tartozott, melyet ukrán nyelven forgattak. Az 1965-ös kijevi bemutatón Ivan Dziuba ukrán kritikus hangosan bírálta a Szovjetunió ruszifikációját a területén élő népekkel szemben, mire hatalmas tüntetés tört ki az ukrán fővárosban.
Rövid találkozások (1967), rendezte: Kira Muratova
Muratova több filmje is helyet érdemelne a listán a betiltott Hosszú búcsúzásoktól kezdve a Berlinben Ezüst medvét nyert Végelgyengülésig. Egyik első jelentősebb filmjét. a Rövid találkozásokat ugyancsak kizárólag a peresztrojka után láthatták a nézők, Muratova számos ebben megjelenő kézjegyét (töredékes történetmesélés, szexet és megcsalást is magába foglaló nihilizmus) ugyanis túl soknak találták. A film Nadja, a vidéki lány és Makszim, a gitáros geológus szerelmének története, de sokkal inkább a vágyakozást, a finom érzelmek után szomjazó emberi természetet mutatja be.
Az elveszett levél (1972), rendezte: Borisz Ivcsenko
Ivcsenko filmje Gogol egyik novellájának adaptációja. A történet a 18. század közepén játszódik, két kozák keserédes kalandjait mutatja be. Az elveszett levél tele van hiedelmeket, babonákat és szokásokat bemutató hol vicces, hol groteszk jelenetekkel. Az egyikben például részegen igyekszenek átejteni magát az ördögöt. Ma már az ukrán filmművészet egyik gyöngyszemeként tartják számon, ám csak a Szovjetunió összeomlása után mutathatták be; annak idején ugyanis a cenzorok betiltották, mert nosztalgiát kelthetett volna a kozákok kora után.
Feathered Dreams (2012), rendezte: Andrew Rozhen
Ukrajnában rengeteg afrikai diák tanul a megfizethető egyetemi tanulmányok és az olcsó megélhetési költségek miatt. Andrew Rozhen szerelmi drámája egy ilyen lányt mutat be, aki apja halála után anyja nyomására az országba érkezik az orvosi egyetemre. A főhősnő azonban arról álmodik hogy énekesnő legyen. Ukrán barátja is erre biztatja, álmai és vágyai tehát hamar konfliktusba kerülnek kötelességeivel és a családjából érkező nyomással. A Feathered Dreams az első angol nyelvű ukrán film, egyben az első ukrán-nigériai koprodukció.
Such Beautiful People (2013), rendezte: Dmitro Mojszejev
Mojszejev csendes filmje gyönyörű pillantás az ukrán vidék mindennapjaiba. Nagy része a Fekete-tenger partjai mentén játszódik, főhősei pedig egyszerű emberek, akik a világ nyüzsgésétől távol keresik boldogulásukat – ezt a boldogságot pedig a legapróbb dolgokban is képesek meglelni.
A törzs (2014), rendezte: Miroszlav Szlabospickij
Az elmúlt évtizedek talán legnagyobb sikerű ukrán filmje, amely Cannes-ból is díjjal tért haza. Főszereplője, Szerhij egy hallássérültek számára fenntartott bentlakásos iskolába kerül, melyet a Klán nevű bűnözői csoport ural. A fiúnak alkalmazkodnia kell az íratlan szabályokhoz, hogy ő is a társaság tagjává válhasson, ám amikor beleszeret az egyik vezető barátnőjébe, elszabadul a pokol. A film nem tartalmaz hagyományos beszélő dialógusokat, teljes egészében jelnyelvvel kommunikálnak a szereplők.
A vakvezető (2014), rendezte: Oles Sanin
2014 nemcsak a kijevi Majdan téren zajló, halálos áldozatokkal is járó tüntetések, és a Krím-félsziget elcsatolásának dátuma, de meglepő módon az ukrán film egyik legerősebb éve is volt. Ekkor mutatták be A vakvezető című filmet is, mely A törzshöz hasonlóan jelentős nemzetközi sikert aratott. Nem csoda, hogy kisebb balhé tört ki, melyiket jelölje az ország az idegennyelvű filmek Oscarjára. Végül Oles Sanin filmjére esett a választás, de jelölést neki sem sikerült szereznie. A történelmi dráma egy amerikai fiúról szól, aki kommunista apjával együtt 1930-ban a Szovjetunióba költözik. Az apa szerelembe esik egy helyi nővel, ám mindkettőjüket meggyilkolják, így az árván maradt fiú egy kobzárhoz, azaz egy vándorló vak zenészhez kerül, akivel együtt próbálnak túlélni.
Winter on Fire: Ukraine's Fight for Freedom (2015), rendezte: Jevgenyij Afinejevszkij
A 2014-es Majdanon zajló tüntetésekről, azok társadalmi-politikai hatásairól több dokumentumfilm is készült. Afinejevszkij Oscarra is jelölt alkotása ezek közül talán a legismertebb és a legmegrázóbb. Aktivistákkal, újságírókkal, munkásokkal, művészekkel és politikusokkal készült interjúkkal, megkapó képekkel járja körül nemcsak a tüntetés eseményeit, de egy ország harcát a szabadságért.
Donyeci történetek (2018), rendezte: Szergej Loznyica
A szakadár Donyec-vidéken a háború hatására nemcsak a társadalom, de az emberi morál is mintha bomlásnak indult volna – ezt mutatja be Loznyica kis történeteken és emberi drámákon keresztül. „A háborút itt békének hívják, a politikai propagandát igazságnak, és a gyűlöletet szeretetnek” – szól a film ismertetője, mely sokat megmagyaráz abból, mi vezetett a jelenlegi háborúhoz. A harcokat szinte valós időben követhetjük Facebook-bejelentkezéseken, Insta-, és Tiktok-videókon keresztül. A Donyeci történetekben látható események nagy részét is ilyenek ihlették.
(Címlapképünkön: A vakvezető című film részlete)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
