tévésmaci

Ugat a ló, ugat a ló

  • tévésmaci
  • 2021. március 10.

Mikrofilm

Tévézzünk!

Amikor Sztupa és Troché bejárták a lápot, nem beszéltek, csak mutogattak. Nagy volt a szél, épp elmúlt a tél, a nádas még homokszínűre sárgult téli ruhájában kornyadozott, a fák kopasz ágai nagy összevisszaságban rázták ágaikat az ég felé, de Sztupa és Troché nem a szél vagy a hideg miatt mutogattak beszéd helyett, éppenséggel még a szájuk is mintha járt volna.

Akik figyelték őket, a legkorszerűbb technikát használták, de mégis be kellett rádiózniuk a központba, hogy küldjenek ki egy szájról olvasó siketnémát vagy navajót, mert valószínűleg elromlott az amerikaiaktól kikémkedett mikrofonpuska, hisz csillagászati pontosságú látcsöveiken észlelik, hogy jár a szájuk és mutogatnak, de hang, az nem jön az istennek se, műszaki hiba, gyakran megesik az ilyen, különösen errefelé (mifelénk, mondták a rádióba). Jött is a kék overallos navajo, hogy sasolja a kisbuszban (Latvija) a monitort, s látta ám, hogy Sztupa és Troché úgy mozognak a töltésen, mint egy vagy inkább két Hauke és Haien. Az igazi Hauke Haien ekkor épp Ockholm öreg kikötőjében vesztegelt, s három technikus is buzgólkodott a motorján. Nem volt elég nekik a négyütemű nyolchengeres dízelmotor, még August Jakobs kapitány is feszt a nyakukra járt, hogy mi lesz már, mi lesz már. A máskor oly jó kedélyű, bárki idegennel is fraternizáló Gustl most igencsak türelmetlen volt, szerinte jó okkal, hisz a Schmidt család lagzit ül holnap Föhr szigetén, s hozni-vinni kell a menyasszony családját, mert hát a Helmut egy Husumba való menyecskét talált épp magának. Sztupa és Troché hirtelen megálltak, Sztupa a túlsó parti töltésre mutatott, s tátogott valamit. Csá, mupuel, oreszté, jegyezte le a papírra a navajó. Mi van, Oresztész? – horgadt fel a parancsnok –, me­gint egy hülyét küldtek ide nekünk. Oreszté, ismételte konokul a navajo. Troché odanézett, ahova Sztupa mutatott, és elfelhősödő pofával mintha valamit mondott volna. Ík, írta a navajo (vagy siketnéma), ha lehet, még tétovábban, mint az előbb. A parancsnoknak már vörös volt a feje, csomagolunk, bazdmeg! Sztupa és Troché meg járták csak a lápot, bámulva a kopasz fákról leső halászsólymokat (magukban sasoknak hívták őket, úgy egyszerűbb volt), s hallgatták a nádas suhogását. Mondtuk, volt egy kis szél.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.