Amikor Sztupa és Troché bejárták a lápot, nem beszéltek, csak mutogattak. Nagy volt a szél, épp elmúlt a tél, a nádas még homokszínűre sárgult téli ruhájában kornyadozott, a fák kopasz ágai nagy összevisszaságban rázták ágaikat az ég felé, de Sztupa és Troché nem a szél vagy a hideg miatt mutogattak beszéd helyett, éppenséggel még a szájuk is mintha járt volna.
Akik figyelték őket, a legkorszerűbb technikát használták, de mégis be kellett rádiózniuk a központba, hogy küldjenek ki egy szájról olvasó siketnémát vagy navajót, mert valószínűleg elromlott az amerikaiaktól kikémkedett mikrofonpuska, hisz csillagászati pontosságú látcsöveiken észlelik, hogy jár a szájuk és mutogatnak, de hang, az nem jön az istennek se, műszaki hiba, gyakran megesik az ilyen, különösen errefelé (mifelénk, mondták a rádióba). Jött is a kék overallos navajo, hogy sasolja a kisbuszban (Latvija) a monitort, s látta ám, hogy Sztupa és Troché úgy mozognak a töltésen, mint egy vagy inkább két Hauke és Haien. Az igazi Hauke Haien ekkor épp Ockholm öreg kikötőjében vesztegelt, s három technikus is buzgólkodott a motorján. Nem volt elég nekik a négyütemű nyolchengeres dízelmotor, még August Jakobs kapitány is feszt a nyakukra járt, hogy mi lesz már, mi lesz már. A máskor oly jó kedélyű, bárki idegennel is fraternizáló Gustl most igencsak türelmetlen volt, szerinte jó okkal, hisz a Schmidt család lagzit ül holnap Föhr szigetén, s hozni-vinni kell a menyasszony családját, mert hát a Helmut egy Husumba való menyecskét talált épp magának. Sztupa és Troché hirtelen megálltak, Sztupa a túlsó parti töltésre mutatott, s tátogott valamit. Csá, mupuel, oreszté, jegyezte le a papírra a navajó. Mi van, Oresztész? – horgadt fel a parancsnok –, megint egy hülyét küldtek ide nekünk. Oreszté, ismételte konokul a navajo. Troché odanézett, ahova Sztupa mutatott, és elfelhősödő pofával mintha valamit mondott volna. Ík, írta a navajo (vagy siketnéma), ha lehet, még tétovábban, mint az előbb. A parancsnoknak már vörös volt a feje, csomagolunk, bazdmeg! Sztupa és Troché meg járták csak a lápot, bámulva a kopasz fákról leső halászsólymokat (magukban sasoknak hívták őket, úgy egyszerűbb volt), s hallgatták a nádas suhogását. Mondtuk, volt egy kis szél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
