Interjú

„Új középkorban élünk”

Matteo Garrone filmrendező

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2019. február 28.

Mikrofilm

A Gomorra óta nem készített hasonló igényű szociodrámát az olasz neorealizmus hagyományát feléleszteni igyekvő alkotó, mint a pesti mozikban most futó a Dogman – Kutyák királya. A kietlen tengerparton kutyakozmetikát működtető kisembernek a helyi gengszterrel kötött barátsága brutális leszámolással végződik. Telefonon értük utol Rómában a rendezőt.

Magyar Narancs: A kizsákmányolóját hűséges kutyaként követő ember elégtételért kiált. Újra kívánta definiálni áldozat és tettes fogalmát?

Matteo Garrone: A Dogman egy alapvetően humánus ember története, aki a pokolban tett utazása során elveszíti az ártatlanságát. Marcello, a „kutyaember” egyszerre részese és áldozata a cinikus, képmutató világnak.

MN: Az ország egyik legkegyetlenebb bűn­esete szolgált a film alapjául, az 1988-as Canaro-gyilkosság.

MG: A film eredettörténete legalább 12 évre nyúlik vissza. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című kisregényéből indultam ki, az emberi nyomorúság, elmagányosodás, megaláztatás foglalkoztatott, így bukkantam rá a Canaro-gyilkosságról szóló cikkekre. Egy kutyaszalon-tulajdonos különös kegyetlenséggel megkínzott, megölt és feldarabolt egy amatőr bokszolót. De próbáltam a lehető legmesszebb elrugaszkodni a valós bűnesettől. Sokkal inkább annak a mechanizmusnak a lelki folyamata érdekelt, ahogy egy kedves, esetlen, szerethető, szemérmes ember szinte öntudatlanul belekerül a bűnözés spiráljába csak azért, hogy észrevegyék, elfogadják, szeressék. És ezért bármire képes.

MN: Meddig és miért hagyjuk magunkat terrorizálni, mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a körülményeknek?

MG: Nem minden cselekedetünk racionális. Az alaptermészetünk és a hiányérzeteink határozzák meg leginkább a döntéseinket. Marcello gyenge, törékeny, mérhetetlenül hiszékeny és az érzelmeinek kiszolgáltatott alak. Simone, a helyi gengszter meg a tökéletes ellenpólusa. Fizikailag erős, vad, bizalmatlan, félelmetes. Marcello felnéz rá, mert megvan benne mindaz, ami belőle hiányzik. Jól ismert archetípusokat jelenítenek meg.

false

 

Az egymástól függés rabláncán vergődnek. Simone megfélemlítő erőfölénnyel tartja sakkban Marcellót. És ha kiszélesítjük a kört, akkor mindez átültethető a társadalom működésére. Azért lehet embertömegeket megfélemlíteni, kizsákmányolni, sakkban tartani, mert a belőlük hiányzó magabiztosságot, erőt kivetítik a hatalom, a pénz, a politika embereire. Dosztojevszkijt vagy Kafkát olvasva ráismerhetünk erre az ördögi mechanizmusra.

MN: Marcello Fonte Buster Keaton-i arccal, megrendítő hitelességgel hozza a bűnöző kutyaembert. Hol talált rá?

MG: Buster Keaton moziarca volt a kiindulópont a figura megtalálásához, olyasvalakit kerestem, akiben egyszerre megvan az esendőség, a komikum, a tisztaság, az ártatlanság. Egy tragikus véletlennek köszönhetem a találkozást Marcello Fontéval. Calabriából származik, szegény földműves családból. Korábban is szerepelt már filmekben, sőt társrendezőként és színészként is dolgozott egy szkeccsfilmben. A hosszú hónapokig tartó casting során néhányszor megfordultunk egy római szociális otthonban, ahol éppen a Rebibbia börtön egykori rabjaiból alakult társulat próbált egy színdarabot. Marcello ott dolgozik mint gondnok, és ő is részt vett a próbákon. Eleinte fel sem tűnt nekem. Ám menet közben meghalt az egyik szereplő, és Marcello vette át a szerepét. Igazán akkor figyeltem fel rá. Mellesleg a film börtönjeleneteiben a rabokat a társulat tagjai játszották.

MN: Mondhatni, szimbolikus helyszínt választott a forgatáshoz. A campaniai Villaggio Coppolát a Camorra bűnszervezethez köthető vállalkozók építették fel azzal a céllal, hogy üdülőparadicsomot hoznak létre. Jelenleg úgy néz ki, mint egy szellemváros.

MG: Festői hajlamaimnál fogva – valaha annak készültem – először a látvány van meg a fejemben. A Dogmanben egy modern western világát akartam megeleveníteni, kietlen tájat, a „világvégi” városok atmoszféráját, az emberi kapcsolatok reménytelenségét a senki földjén. A tengerparti falu a periférián élők, a marginális létezés adekvát helyszíne a kopottas kutyaszalonnal, a játékbarlanggal, a közösséget rettegésben tartó gengszterrel. Az erőszak, a bűnözés ebben a zárt közegben esszenciálisan kimutatható. A Dogman valahol a mai nyugati társadalom metaforája, bárhol játszódhatna, nem csak Olaszországban. A film mikroklímája leképezése egy társadalmi tünetnek, amely a mindennapokban, a politikusok egyre agresszívabb megnyilvánulásaiban, a szélsőjobb radikális előretörésében érhető tet­ten. Maga jól tudhatja, hogy ez nem kizárólag olasz jelenség.

MN: Az emberiség állapota, a gonosz eluralkodása aggasztja?

MG: Létezésünk minden szegletét behálózza az erőszak. Új középkorban élünk. A sötétség iszonyú méreteket ölt gondolatban, tettlegességben, szellemiségben. Feltehetően az emberi természetben keresendő az oka. De nem szabad hagynunk, hogy kialudjon bennünk a világosság iránti igény. Levágott fejekről, tengerbe fulladt, házukban felégetett emberekről szólnak a hírek. A brutalitás terjedése nem valami rajtunk kívül álló dolog. Filmesként nincs más eszközöm, mint hogy sokkoló történeteken keresztül meséljek a bennünk élő gonosz megnyilvánulásairól. Különösképpen egy olyan világban, amely nem veszi figyelembe az alapvető emberi értékeket.

MN: A Szörnyek és szerelmek fantasy-horror vizuális tobzódása után mintha a neorealizmus fonalát vette volna fel a Dogman – Kutyák királyával.

MG: Azt a filmet egy kitérőnek tartom a pályámon. A Dogmannel valóban visszatértem a gyökereimhez. De Sica, Rossellini neorealizmusa, Fellini, Ferreri tobzódó képzelete, Pasolini szociális érzékenysége éppúgy az örökségem. Sokfelől érkező referenciák mentén alkotok, de a filmes látásmódomat alapvetően a személyes szemszögből elmesélt, a valóságból merített történetek határozzák meg.

MN: Ehhez képest a Pinocchión dolgozik éppen. Roberto Benigni már leszerződött Geppetto szerepére. Pinocchio szerepét Marcello Fonténak szánja?

MG: Minden filmemben van valami a Pinocchióból. Már hatévesen lerajzoltam magamnak a szereplőit. De Marcello nem jöhet számításba, mert gyerekszereplőben gondolkodom.

Dogman – Kutyák királya

Matteo Garrone legutóbb egy össz­európai, sztárparádés szuperprodukcióval jelentkezett. Most a színes, szagos, szenvedélyes, erőszakos mesebirodalomból visszatért abba a közegbe, amelyet a legjobban ismer: az elhanyagolt, lepusztult, átkriminalizált olasz külvárosi létezés nemkülönben színes, szagos, szenvedélyes és főként erőszakos valóságába. Hőse egy szétmálló lakótelep szélén üzemeltet kutyakozmetikát.

false

 

Ha ugyan annak lehet nevezni azt a szeméttárolóra emlékeztető, ketrecekkel telezsúfolt helyiséget, amelyben csak a kád jelzi, hogy nem sintértelepen járunk. Ha ugyan hősnek lehet nevezni azt a kényszeresen barátkozni akaró, de még jó ismerősei által is lenézett alkutyát, aki némi drogdílerkedéssel egészíti ki szerény jövedelmét, s inkább félelemből meg a békesség reményében hagyja magát csicskáztatni a környéket terrorizáló kispályás bűnözőtől, semmint a betörések zsákmányából neki is juttatott aprópénz miatt.

Ez a fojtogató miliő, ez a peremlét a film voltaképpeni tárgya. Amelyből néhány pillanatra előragyognak a kontextust tekintve megdöbbentő emberi pillanatok: a kültelki csóró szakmai sikere a kutyaszépségversenyen, a saját élete kockáztatásával megmentett csivava, a közös búvárkodás (az amúgy az anyja nevelte) kislányával az összekuporgatott centekből megvalósított nyaraláson. Aztán a visszazuhanás a párialétbe, ahol még a börtönt s a kitaszítottságot is vállalni kell egyre brutálisabb kizsákmányolója helyett. És hiába a megfélemlítéseket végleg lezáró, a rettegő szomszédságot is megszabadító, kegyetlen bosszú, nincs kitől visszakapni az elveszett becsületet.

A főszerepért Cannes-ban is elismert jellemszínész, Marcello Fonte nagy pillanata ez. Miatta érdemes megnézni ezt a kliséket nem mindig kerülő, egyértelmű szimbolikáját tolakodóan sulykoló filmet.

Forgalmazza az ADS Service

Neked ajánljuk