Magyar Narancs: A kizsákmányolóját hűséges kutyaként követő ember elégtételért kiált. Újra kívánta definiálni áldozat és tettes fogalmát?
Matteo Garrone: A Dogman egy alapvetően humánus ember története, aki a pokolban tett utazása során elveszíti az ártatlanságát. Marcello, a „kutyaember” egyszerre részese és áldozata a cinikus, képmutató világnak.
MN: Az ország egyik legkegyetlenebb bűnesete szolgált a film alapjául, az 1988-as Canaro-gyilkosság.
MG: A film eredettörténete legalább 12 évre nyúlik vissza. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című kisregényéből indultam ki, az emberi nyomorúság, elmagányosodás, megaláztatás foglalkoztatott, így bukkantam rá a Canaro-gyilkosságról szóló cikkekre. Egy kutyaszalon-tulajdonos különös kegyetlenséggel megkínzott, megölt és feldarabolt egy amatőr bokszolót. De próbáltam a lehető legmesszebb elrugaszkodni a valós bűnesettől. Sokkal inkább annak a mechanizmusnak a lelki folyamata érdekelt, ahogy egy kedves, esetlen, szerethető, szemérmes ember szinte öntudatlanul belekerül a bűnözés spiráljába csak azért, hogy észrevegyék, elfogadják, szeressék. És ezért bármire képes.
MN: Meddig és miért hagyjuk magunkat terrorizálni, mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a körülményeknek?
MG: Nem minden cselekedetünk racionális. Az alaptermészetünk és a hiányérzeteink határozzák meg leginkább a döntéseinket. Marcello gyenge, törékeny, mérhetetlenül hiszékeny és az érzelmeinek kiszolgáltatott alak. Simone, a helyi gengszter meg a tökéletes ellenpólusa. Fizikailag erős, vad, bizalmatlan, félelmetes. Marcello felnéz rá, mert megvan benne mindaz, ami belőle hiányzik. Jól ismert archetípusokat jelenítenek meg.
| ||
Az egymástól függés rabláncán vergődnek. Simone megfélemlítő erőfölénnyel tartja sakkban Marcellót. És ha kiszélesítjük a kört, akkor mindez átültethető a társadalom működésére. Azért lehet embertömegeket megfélemlíteni, kizsákmányolni, sakkban tartani, mert a belőlük hiányzó magabiztosságot, erőt kivetítik a hatalom, a pénz, a politika embereire. Dosztojevszkijt vagy Kafkát olvasva ráismerhetünk erre az ördögi mechanizmusra.
MN: Marcello Fonte Buster Keaton-i arccal, megrendítő hitelességgel hozza a bűnöző kutyaembert. Hol talált rá?
MG: Buster Keaton moziarca volt a kiindulópont a figura megtalálásához, olyasvalakit kerestem, akiben egyszerre megvan az esendőség, a komikum, a tisztaság, az ártatlanság. Egy tragikus véletlennek köszönhetem a találkozást Marcello Fontéval. Calabriából származik, szegény földműves családból. Korábban is szerepelt már filmekben, sőt társrendezőként és színészként is dolgozott egy szkeccsfilmben. A hosszú hónapokig tartó casting során néhányszor megfordultunk egy római szociális otthonban, ahol éppen a Rebibbia börtön egykori rabjaiból alakult társulat próbált egy színdarabot. Marcello ott dolgozik mint gondnok, és ő is részt vett a próbákon. Eleinte fel sem tűnt nekem. Ám menet közben meghalt az egyik szereplő, és Marcello vette át a szerepét. Igazán akkor figyeltem fel rá. Mellesleg a film börtönjeleneteiben a rabokat a társulat tagjai játszották.
MN: Mondhatni, szimbolikus helyszínt választott a forgatáshoz. A campaniai Villaggio Coppolát a Camorra bűnszervezethez köthető vállalkozók építették fel azzal a céllal, hogy üdülőparadicsomot hoznak létre. Jelenleg úgy néz ki, mint egy szellemváros.
MG: Festői hajlamaimnál fogva – valaha annak készültem – először a látvány van meg a fejemben. A Dogmanben egy modern western világát akartam megeleveníteni, kietlen tájat, a „világvégi” városok atmoszféráját, az emberi kapcsolatok reménytelenségét a senki földjén. A tengerparti falu a periférián élők, a marginális létezés adekvát helyszíne a kopottas kutyaszalonnal, a játékbarlanggal, a közösséget rettegésben tartó gengszterrel. Az erőszak, a bűnözés ebben a zárt közegben esszenciálisan kimutatható. A Dogman valahol a mai nyugati társadalom metaforája, bárhol játszódhatna, nem csak Olaszországban. A film mikroklímája leképezése egy társadalmi tünetnek, amely a mindennapokban, a politikusok egyre agresszívabb megnyilvánulásaiban, a szélsőjobb radikális előretörésében érhető tetten. Maga jól tudhatja, hogy ez nem kizárólag olasz jelenség.
MN: Az emberiség állapota, a gonosz eluralkodása aggasztja?
MG: Létezésünk minden szegletét behálózza az erőszak. Új középkorban élünk. A sötétség iszonyú méreteket ölt gondolatban, tettlegességben, szellemiségben. Feltehetően az emberi természetben keresendő az oka. De nem szabad hagynunk, hogy kialudjon bennünk a világosság iránti igény. Levágott fejekről, tengerbe fulladt, házukban felégetett emberekről szólnak a hírek. A brutalitás terjedése nem valami rajtunk kívül álló dolog. Filmesként nincs más eszközöm, mint hogy sokkoló történeteken keresztül meséljek a bennünk élő gonosz megnyilvánulásairól. Különösképpen egy olyan világban, amely nem veszi figyelembe az alapvető emberi értékeket.
MN: A Szörnyek és szerelmek fantasy-horror vizuális tobzódása után mintha a neorealizmus fonalát vette volna fel a Dogman – Kutyák királyával.
MG: Azt a filmet egy kitérőnek tartom a pályámon. A Dogmannel valóban visszatértem a gyökereimhez. De Sica, Rossellini neorealizmusa, Fellini, Ferreri tobzódó képzelete, Pasolini szociális érzékenysége éppúgy az örökségem. Sokfelől érkező referenciák mentén alkotok, de a filmes látásmódomat alapvetően a személyes szemszögből elmesélt, a valóságból merített történetek határozzák meg.
MN: Ehhez képest a Pinocchión dolgozik éppen. Roberto Benigni már leszerződött Geppetto szerepére. Pinocchio szerepét Marcello Fonténak szánja?
MG: Minden filmemben van valami a Pinocchióból. Már hatévesen lerajzoltam magamnak a szereplőit. De Marcello nem jöhet számításba, mert gyerekszereplőben gondolkodom.
| Dogman – Kutyák királya Matteo Garrone legutóbb egy összeurópai, sztárparádés szuperprodukcióval jelentkezett. Most a színes, szagos, szenvedélyes, erőszakos mesebirodalomból visszatért abba a közegbe, amelyet a legjobban ismer: az elhanyagolt, lepusztult, átkriminalizált olasz külvárosi létezés nemkülönben színes, szagos, szenvedélyes és főként erőszakos valóságába. Hőse egy szétmálló lakótelep szélén üzemeltet kutyakozmetikát.
Ha ugyan annak lehet nevezni azt a szeméttárolóra emlékeztető, ketrecekkel telezsúfolt helyiséget, amelyben csak a kád jelzi, hogy nem sintértelepen járunk. Ha ugyan hősnek lehet nevezni azt a kényszeresen barátkozni akaró, de még jó ismerősei által is lenézett alkutyát, aki némi drogdílerkedéssel egészíti ki szerény jövedelmét, s inkább félelemből meg a békesség reményében hagyja magát csicskáztatni a környéket terrorizáló kispályás bűnözőtől, semmint a betörések zsákmányából neki is juttatott aprópénz miatt. Ez a fojtogató miliő, ez a peremlét a film voltaképpeni tárgya. Amelyből néhány pillanatra előragyognak a kontextust tekintve megdöbbentő emberi pillanatok: a kültelki csóró szakmai sikere a kutyaszépségversenyen, a saját élete kockáztatásával megmentett csivava, a közös búvárkodás (az amúgy az anyja nevelte) kislányával az összekuporgatott centekből megvalósított nyaraláson. Aztán a visszazuhanás a párialétbe, ahol még a börtönt s a kitaszítottságot is vállalni kell egyre brutálisabb kizsákmányolója helyett. És hiába a megfélemlítéseket végleg lezáró, a rettegő szomszédságot is megszabadító, kegyetlen bosszú, nincs kitől visszakapni az elveszett becsületet. A főszerepért Cannes-ban is elismert jellemszínész, Marcello Fonte nagy pillanata ez. Miatta érdemes megnézni ezt a kliséket nem mindig kerülő, egyértelmű szimbolikáját tolakodóan sulykoló filmet.
Forgalmazza az ADS Service | |||
