Nekrológ

Az utolsó rém

Dušan Makavejev (1932–2019)

Mikrofilm

A hidegháború éveiben mindkét irányba szúrt, munkáit mindkét rendszer cenzúrája megbélyegezte – úgy járt, mint eszmei példaképe, az osztrák-amerikai marxista pszichoanalitikus Wilhelm Reich, akit mind a náci, mind a kommunista, mind a mccar­thyista rezsim kivetett magából eretnek tanai miatt. Ő maga valószínűleg azt mondta volna, hogy valamit jól csinál, ha mindenki dühös rá.

Feketék közt

Dušan Makavejev még a Jugoszláv Királyságban született, majd hazája erőszakos történelmét hol kívülről (1973-ban elhagyta Jugoszláviát, élt Párizsban és Amerikában is), hol belülről figyelve végül Szerbiában halt meg 2019. január 25-én. Tito „el nem kötelezett” Jugoszláviája minden tekintetben kedvezett az utolsónak nevezett új hullám, a jugoszláv fekete széria megindulásának, mely lendületet adott a kezdő Makavejevnek is. A szovjetnél lazább cenzúra, a filmeket készítő magáncégek és a horvát tavasz humanista-nacionalista marxistái termékeny táptalajt biztosítottak a más európai új hullámoktól megérintett, rendszerkritikus rendezőknek, többek közt Živojin Pavlovićnak (Patkányok ébredése, Csapda), Aleksandar Petrovićnak (Találkoztam boldog cigányokkal is, Hárman), Želimir Žilniknek (Korai művek). Makavejev szatirikus társadalomkritikájával, a nem konvencionális filmkészítés iránti vonzalmával és a sötét humor, illetve az erotika iránti fogékonyságával hézagmentesen illeszkedett a mozgalomba. Hiába az intézményes kommunizmus kritizálása, Makavejev javíthatatlan baloldali volt: megérintették a horvát tavasz humanista marxistái – akik ideológiájukban igen közel álltak a nyugati új baloldal képviselőihez –, és volt egy rövid kalandja a Kommunisták Ligájával is, ahová 1949-ben lépett be, de négy év múlva ki is zárták, mert a belgrádi egyetemen egy olyan diákújságot szerkesztett, amely nem teljesen felelt meg a hivatalos irányvonalnak. Szellemi rokonra lelt az intézményes kommunizmussal szembeszegülő értelmiségiekben: Jean-Luc Godard-ban, Szergej Eisensteinben, Wilhelm Reichban. Godard-tól megtanulta a kollázsszerű építkezést, a hagyományos, lineáris időszerkezet felbontását és hogy hogyan használja manifesztumként/esszéként a filmet, Eisensteintől az attrakciós montázst leste el, Reich pedig egy örök témát adott neki, amelytől egész pályafutása során képtelen volt szabadulni. Ez lett a vissza-visszatérő makavejevi vezérmotívum, a szexuális felszabadulással összefonódó politikai-társadalmi forradalom.

Ez a kettős lázadás izgatta már egészen a korai filmjeitől. Az ember nem madár (1965) és a Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (1967) vérbő munkáshősei még csak a magánéletükben igyekeznek forradalmat csinálni a „the personal is political” jegyében, de meg nem alkuvásuk és a gyönyör kérlelhetetlen hajszolása végül a vesztüket okozza – a kommunista elnyomás nem tolerálja a féktelen testi vágyat. A magyar származású postás kisasszony, Izabela (Makavejev visszatérő színésznője, Eva Ras alakításában) nagy szerelme, a muszlim Ahmed keze által vész el, a mérnök Jan és a tüzes borbélylány Rajka (Milena Dravić, szintén a rendező emblematikus színésznője) szerelmének pedig a termelési verseny vet véget. Paradox módon a lazuló jugoszláv cenzúra tette lehetővé, hogy Makavejev a kor viszonyaihoz képest intenzívebben flörtöljön az erotikával, de ezt a szabadságot éppen arra használta, hogy megmutassa, a kommunista rezsim miképp öli meg a vágyat és töri kerékbe az intimitásra, gyönyörre termett testeket. Nem mellesleg pedig megteremtette a jugoszláv fekete széria szimbólumát a meztelen Izabela képével, akinek fenekére egy fekete macska telepszik. A jelenet ugyanúgy egybeforrt a pajkos szláv új hullámokkal, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok lepecsételt női hátsója. 1968-ban különös kitérőt tett: felújította a torzóként megmaradt első szerb hangosfilmet, a Védtelen ártatlanságot. A jugoszláv tornász, Dragoljub Aleksić filmje épp a náci cenzúra miatt nem készülhetett el, és ironikus módon a kommunista vezetés nácibarátsággal vádolta meg a filmtörténeti szolgálatot végző Makavejevet, aki felújította, dokumentum- és interjúrészletekkel egészítette ki Aleksić filmjét.

 

Betiltva itt is, ott is

Korai munkái magukon viselik a csehszlovák rokonok üdítő realizmusát, fekete humorát és a francia új hullám formai újításait (a kamerához beszélő szereplőkkel, fragmentált narrációval és felborított kronológiával), de a valódi radikalizmus csak ezután következett. Az 1971-es W. R. – Az organizmus misztériumát már teljes egészében hódolata tárgyának, Wilhelm Reichnak szentelte. Filmjében egyfelől emléket állít az orgazmusban kiteljesedő kozmikus életenergiát (orgon) megszállottan kutató és azt terápiás célokra használó Freud-tanítványnak, másrészt pedig egy saját történetével mintegy illusztrálja Reich tanait. Makavejevet kevésbé a szexualitás misztikus jellege, mint inkább politikai potenciálja nyűgözi le, de mindenképpen sokat merít az osztrák-amerikai kutató elméleteiből, amelyek hidat vernek a marxizmus és a pszichoanalízis között. Munkáit végigkíséri annak hangsúlyozása, hogy a szexuális elfojtás fasizmushoz (és más elnyomó politikai struktúrák kialakulásához) vezet, és egészséges, szabadon megélt szexualitás nélkül társadalmi egyenlőség és szabadság sem lehetséges. Csak a szabad szex pumpálhat friss vért az erjedt, megcsontosodott kommunista rezsimekbe is. Ezt hirdeti a W. R. tűzrőlpattant hősnője, Milena is, aki egy szép orosz műkorcsolyázóban leli meg a társat, akivel személyes forradalmát beteljesítheti. Kár, hogy a férfi ugyanúgy a szexuális elfojtást gerjesztő szovjet rendszer gyermeke, aki nem tud mit kezdeni a nő életigenlő szenvedélyével – a gyönyör csúcspontján korcsolyájával lefejezi Milenát, aki egy tipikusan groteszk, makavejevi jelenetben még a patológus tepsijében sem hagyja abba a szónoklást.

Tito kultúrpolitikusai nem viselték jól a rendező többszörös tabudöntéseit, betiltották a filmet, és 1973-ban Makavejev a beszűkült játékteret látva úgy döntött, hogy külföldön próbálkozik tovább. Legvadabb filmje, a Sweet Movie már kanadai támogatással készült. A dionüszoszi életörömtől túlcsorduló film már tényleg nem tisztel sem hitet, sem erkölcsöt (már nemcsak a szocialista blokkban, hanem a nyugati országokban is betiltották), egyszerre intéz támadást a kapitalizmus és a kommunizmus ellen. Színpompás, undorító masszává gyúrja a korabeli reklámok és a katyńi tömegsírok képeit – a nézőt hol csábítgatva, hol pedig elborzasztva tárja fel, hogyan roncsolja a testeket a két szemben álló ideológia. Az elfajzott, oszladozó kommunizmust képviselő Anna Planeta kapitány egy Marx-fejjel díszített, Túlélés nevű hajón utazgat, miközben cukorba öli a Patyomkin délceg matrózát, és elveszejt néhány gyermeket (a forradalom – mint az köztudott – felfalja gyermekeit), az elpuhult, élveteg kapitalizmus pedig a kanadai szűzben ölt testet (nem sokáig), aki Miss 1984 lesz, csatlakozik egy felszabadultan zabáló és szaró kommunához, majd a film végén reklámszínésznőként kéjesen meghempereg egy vödör csokoládéban. Makavejev szemében mindkettő egyformán visszataszító, de filmje némi reménnyel zárul, hiszen Planeta kapitány gyermek áldozatai csodálatos módon feltámadnak – a rendező talán még hitt abban, hogy az ifjak vezette új baloldali mozgalmak életet lehelhetnek Marx eszméibe. Igaz, pont a 70-es évekre fogyott ki a szufla a kezdetben nagy reményeket keltő mozgalmakból: a ’68-as ifjak kifáradtak a rezsim válaszcsapásait látva, és a Makavejevet útjára indító új hullámok is veszítettek erejükből.

Későbbi munkái már nem marnak úgy, és az ábrázolt szexualitás sem hat már olyan erővel. A Montenegro (1981) svéd finanszírozással készült és egy a tisztes középosztálybeli unalomból kitörni vágyó amerikai háziasszony lázadását mutatja be (aki olyan jugoszláv vendégmunkások között véli megtalálni a szabadságot, akik az ő kapitalista aranykalickájába vágynak); az ausztrál pénzből készült Coca-Cola Kid (1985) már csak elnézően fricskázza a kapitalizmust (mely addigra lassan győzedelmeskedni látszik a kommunizmus felett); a Manifesto (1988), amelyben a rendező szokatlan módon történelmi keretben boncolja fel újra kedvenc axiómáját, a szexuális szabadsággal összefonódó politikai forradalmat. Makavejev életműve rendezőként hamar lezárult: A gorilla délben fürdik (1993) abszurd búcsú a Szovjetuniótól egy újraegyesített Berlinben rekedt orosz tiszt bolyongásán keresztül, a Lyuk a lélekben (1994) rendhagyó dokumentum-önéletrajz, amelyben tulajdonképpen búcsút vesz a filmkészítéstől. Nem kellett közelről látnia, ahogy hazáját darabokra tépi a háború – ezalatt a Harvardon tanított. Mint mondta, a filmművészete a diákjaiban és filmjeikben él tovább.

Miután hazatért, úgy érezte, a politikai és gazdasági helyzet már nem kedvez a filmcsinálásnak. Egész életében kozmopolitának tartotta magát, ám hazája etnikai konfliktusaira és a jugoszláv háború vérengzéseire már nem tudott filmekkel válaszolni.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.