Nekrológ

Az utolsó rém

Dušan Makavejev (1932–2019)

Mikrofilm

A hidegháború éveiben mindkét irányba szúrt, munkáit mindkét rendszer cenzúrája megbélyegezte – úgy járt, mint eszmei példaképe, az osztrák-amerikai marxista pszichoanalitikus Wilhelm Reich, akit mind a náci, mind a kommunista, mind a mccar­thyista rezsim kivetett magából eretnek tanai miatt. Ő maga valószínűleg azt mondta volna, hogy valamit jól csinál, ha mindenki dühös rá.

Feketék közt

Dušan Makavejev még a Jugoszláv Királyságban született, majd hazája erőszakos történelmét hol kívülről (1973-ban elhagyta Jugoszláviát, élt Párizsban és Amerikában is), hol belülről figyelve végül Szerbiában halt meg 2019. január 25-én. Tito „el nem kötelezett” Jugoszláviája minden tekintetben kedvezett az utolsónak nevezett új hullám, a jugoszláv fekete széria megindulásának, mely lendületet adott a kezdő Makavejevnek is. A szovjetnél lazább cenzúra, a filmeket készítő magáncégek és a horvát tavasz humanista-nacionalista marxistái termékeny táptalajt biztosítottak a más európai új hullámoktól megérintett, rendszerkritikus rendezőknek, többek közt Živojin Pavlovićnak (Patkányok ébredése, Csapda), Aleksandar Petrovićnak (Találkoztam boldog cigányokkal is, Hárman), Želimir Žilniknek (Korai művek). Makavejev szatirikus társadalomkritikájával, a nem konvencionális filmkészítés iránti vonzalmával és a sötét humor, illetve az erotika iránti fogékonyságával hézagmentesen illeszkedett a mozgalomba. Hiába az intézményes kommunizmus kritizálása, Makavejev javíthatatlan baloldali volt: megérintették a horvát tavasz humanista marxistái – akik ideológiájukban igen közel álltak a nyugati új baloldal képviselőihez –, és volt egy rövid kalandja a Kommunisták Ligájával is, ahová 1949-ben lépett be, de négy év múlva ki is zárták, mert a belgrádi egyetemen egy olyan diákújságot szerkesztett, amely nem teljesen felelt meg a hivatalos irányvonalnak. Szellemi rokonra lelt az intézményes kommunizmussal szembeszegülő értelmiségiekben: Jean-Luc Godard-ban, Szergej Eisensteinben, Wilhelm Reichban. Godard-tól megtanulta a kollázsszerű építkezést, a hagyományos, lineáris időszerkezet felbontását és hogy hogyan használja manifesztumként/esszéként a filmet, Eisensteintől az attrakciós montázst leste el, Reich pedig egy örök témát adott neki, amelytől egész pályafutása során képtelen volt szabadulni. Ez lett a vissza-visszatérő makavejevi vezérmotívum, a szexuális felszabadulással összefonódó politikai-társadalmi forradalom.

Ez a kettős lázadás izgatta már egészen a korai filmjeitől. Az ember nem madár (1965) és a Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (1967) vérbő munkáshősei még csak a magánéletükben igyekeznek forradalmat csinálni a „the personal is political” jegyében, de meg nem alkuvásuk és a gyönyör kérlelhetetlen hajszolása végül a vesztüket okozza – a kommunista elnyomás nem tolerálja a féktelen testi vágyat. A magyar származású postás kisasszony, Izabela (Makavejev visszatérő színésznője, Eva Ras alakításában) nagy szerelme, a muszlim Ahmed keze által vész el, a mérnök Jan és a tüzes borbélylány Rajka (Milena Dravić, szintén a rendező emblematikus színésznője) szerelmének pedig a termelési verseny vet véget. Paradox módon a lazuló jugoszláv cenzúra tette lehetővé, hogy Makavejev a kor viszonyaihoz képest intenzívebben flörtöljön az erotikával, de ezt a szabadságot éppen arra használta, hogy megmutassa, a kommunista rezsim miképp öli meg a vágyat és töri kerékbe az intimitásra, gyönyörre termett testeket. Nem mellesleg pedig megteremtette a jugoszláv fekete széria szimbólumát a meztelen Izabela képével, akinek fenekére egy fekete macska telepszik. A jelenet ugyanúgy egybeforrt a pajkos szláv új hullámokkal, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok lepecsételt női hátsója. 1968-ban különös kitérőt tett: felújította a torzóként megmaradt első szerb hangosfilmet, a Védtelen ártatlanságot. A jugoszláv tornász, Dragoljub Aleksić filmje épp a náci cenzúra miatt nem készülhetett el, és ironikus módon a kommunista vezetés nácibarátsággal vádolta meg a filmtörténeti szolgálatot végző Makavejevet, aki felújította, dokumentum- és interjúrészletekkel egészítette ki Aleksić filmjét.

 

Betiltva itt is, ott is

Korai munkái magukon viselik a csehszlovák rokonok üdítő realizmusát, fekete humorát és a francia új hullám formai újításait (a kamerához beszélő szereplőkkel, fragmentált narrációval és felborított kronológiával), de a valódi radikalizmus csak ezután következett. Az 1971-es W. R. – Az organizmus misztériumát már teljes egészében hódolata tárgyának, Wilhelm Reichnak szentelte. Filmjében egyfelől emléket állít az orgazmusban kiteljesedő kozmikus életenergiát (orgon) megszállottan kutató és azt terápiás célokra használó Freud-tanítványnak, másrészt pedig egy saját történetével mintegy illusztrálja Reich tanait. Makavejevet kevésbé a szexualitás misztikus jellege, mint inkább politikai potenciálja nyűgözi le, de mindenképpen sokat merít az osztrák-amerikai kutató elméleteiből, amelyek hidat vernek a marxizmus és a pszichoanalízis között. Munkáit végigkíséri annak hangsúlyozása, hogy a szexuális elfojtás fasizmushoz (és más elnyomó politikai struktúrák kialakulásához) vezet, és egészséges, szabadon megélt szexualitás nélkül társadalmi egyenlőség és szabadság sem lehetséges. Csak a szabad szex pumpálhat friss vért az erjedt, megcsontosodott kommunista rezsimekbe is. Ezt hirdeti a W. R. tűzrőlpattant hősnője, Milena is, aki egy szép orosz műkorcsolyázóban leli meg a társat, akivel személyes forradalmát beteljesítheti. Kár, hogy a férfi ugyanúgy a szexuális elfojtást gerjesztő szovjet rendszer gyermeke, aki nem tud mit kezdeni a nő életigenlő szenvedélyével – a gyönyör csúcspontján korcsolyájával lefejezi Milenát, aki egy tipikusan groteszk, makavejevi jelenetben még a patológus tepsijében sem hagyja abba a szónoklást.

Tito kultúrpolitikusai nem viselték jól a rendező többszörös tabudöntéseit, betiltották a filmet, és 1973-ban Makavejev a beszűkült játékteret látva úgy döntött, hogy külföldön próbálkozik tovább. Legvadabb filmje, a Sweet Movie már kanadai támogatással készült. A dionüszoszi életörömtől túlcsorduló film már tényleg nem tisztel sem hitet, sem erkölcsöt (már nemcsak a szocialista blokkban, hanem a nyugati országokban is betiltották), egyszerre intéz támadást a kapitalizmus és a kommunizmus ellen. Színpompás, undorító masszává gyúrja a korabeli reklámok és a katyńi tömegsírok képeit – a nézőt hol csábítgatva, hol pedig elborzasztva tárja fel, hogyan roncsolja a testeket a két szemben álló ideológia. Az elfajzott, oszladozó kommunizmust képviselő Anna Planeta kapitány egy Marx-fejjel díszített, Túlélés nevű hajón utazgat, miközben cukorba öli a Patyomkin délceg matrózát, és elveszejt néhány gyermeket (a forradalom – mint az köztudott – felfalja gyermekeit), az elpuhult, élveteg kapitalizmus pedig a kanadai szűzben ölt testet (nem sokáig), aki Miss 1984 lesz, csatlakozik egy felszabadultan zabáló és szaró kommunához, majd a film végén reklámszínésznőként kéjesen meghempereg egy vödör csokoládéban. Makavejev szemében mindkettő egyformán visszataszító, de filmje némi reménnyel zárul, hiszen Planeta kapitány gyermek áldozatai csodálatos módon feltámadnak – a rendező talán még hitt abban, hogy az ifjak vezette új baloldali mozgalmak életet lehelhetnek Marx eszméibe. Igaz, pont a 70-es évekre fogyott ki a szufla a kezdetben nagy reményeket keltő mozgalmakból: a ’68-as ifjak kifáradtak a rezsim válaszcsapásait látva, és a Makavejevet útjára indító új hullámok is veszítettek erejükből.

Későbbi munkái már nem marnak úgy, és az ábrázolt szexualitás sem hat már olyan erővel. A Montenegro (1981) svéd finanszírozással készült és egy a tisztes középosztálybeli unalomból kitörni vágyó amerikai háziasszony lázadását mutatja be (aki olyan jugoszláv vendégmunkások között véli megtalálni a szabadságot, akik az ő kapitalista aranykalickájába vágynak); az ausztrál pénzből készült Coca-Cola Kid (1985) már csak elnézően fricskázza a kapitalizmust (mely addigra lassan győzedelmeskedni látszik a kommunizmus felett); a Manifesto (1988), amelyben a rendező szokatlan módon történelmi keretben boncolja fel újra kedvenc axiómáját, a szexuális szabadsággal összefonódó politikai forradalmat. Makavejev életműve rendezőként hamar lezárult: A gorilla délben fürdik (1993) abszurd búcsú a Szovjetuniótól egy újraegyesített Berlinben rekedt orosz tiszt bolyongásán keresztül, a Lyuk a lélekben (1994) rendhagyó dokumentum-önéletrajz, amelyben tulajdonképpen búcsút vesz a filmkészítéstől. Nem kellett közelről látnia, ahogy hazáját darabokra tépi a háború – ezalatt a Harvardon tanított. Mint mondta, a filmművészete a diákjaiban és filmjeikben él tovább.

Miután hazatért, úgy érezte, a politikai és gazdasági helyzet már nem kedvez a filmcsinálásnak. Egész életében kozmopolitának tartotta magát, ám hazája etnikai konfliktusaira és a jugoszláv háború vérengzéseire már nem tudott filmekkel válaszolni.

Neked ajánljuk