A szokatlan és nyugtalanító Örökség rendezője úgy házasít össze bizonyos horrorfilmes archetípusokat és alzsánerelemeket, hogy egyszerre valami felkavaróan ismerős és idegen születik belőle. A Fehér éjszakák egyaránt rokona a hatvanas évek mondofilmjeinek, az ezekből táplálkozó kannibálhorroroknak és az olyan szektás filmeknek, mint például A vesszőből font ember. Valamiféle perverz, halálra fixálódott antropológiai érdeklődéssel fordul témája felé, akárcsak a mondo-(ál)dokumentumfilmek, a kényelmesnél jóval hosszabb ideig pihenteti a kamerát a változatos (és olykor groteszkül esztétikus módon) széttrancsírozott testeken, mint a kannibálhorrorok, miközben megkísért a normák, tabuk és a közösség fogalmainak relativizálásával, mint a szektás filmek.
Az egyetemista Dani nehéz perióduson megy keresztül: depresszióval küzdő nővére megöli szüleiket, majd magával is végez. Ennek hatására a lány egyébként is gyenge lábakon álló kapcsolata még inkább meginog az elköteleződni képtelen Christiannel. A fiú a doktoriját írja, és barátaival úgy dönt, hogy egy napéjegyenlőség jegyében rendezett svéd folkfesztiválra utazik, ahol ihletet meríthet, és végre szakíthat a traumatizált Danivel. Az amerikai diákokat a feltűnően vendégszerető Hårga-közösség fogadja, akiknek kezdetben szemet gyönyörködtető és jámbor szertartásai lassanként véressé és groteszkké változnak.
A rendező még a környezet megválasztásával is nehezíti a saját dolgát. A szelíd budai lankák (a film nagy részét magyar helyszíneken forgatták), színpompás virágkoszorúk és az örök északi napfény éles ellentétben állnak a horrorok megszokott félhomályával és nehezített látási viszonyaival, az angolul is kiválóan beszélő svéd szekta pedig látszólag kevés közös vonást mutat a mondo sötét bőrű kannibáljaival. Aster egy másfajta idegenséget komponál Európa pogány múltjából és ismeretlenül is ismerős ősi népszokásaiból, melynek elemei belesimultak a keresztény kultúrába. A filmbe beépül az antropológiai nézőpont, mely minden népszokást egyenlőként kezel, és igyekszik elválasztani a kutató saját kultúrájának erkölcsi ítéleteitől (ennek fényében különösen sokkoló, ahogy az egyik eminens hallgató a közösség két vénjének rituális és gyomorforgatóan véres öngyilkossága után egyből jegyzetfüzetéért rohan). A film előrehaladtával egyre jobban feltárul az évezredek alatt lepárolt és a maga bizarrságában meghökkentően racionális szokásrendszer, amelyben a Hårga-közösség bizonyos időközönként „vért frissít” idegenekkel, kezeli a vérfertőzést, és hullákkal trágyázza a vetést. Minden kívülálló megkapja szerepét az ünnepben: kiből áldozat lesz, kiből tenyészmén, kiből pedig új családtag.
A film ingatag viszonyítási pontja Dani, akit minden viszolygása ellenére megbabonáz a csoport. Az igazi horror az, ahogy végigkövetjük az általunk ismert keresztény, modern civilizáció fokozatos lehullását a lányról (a fiatal Florence Pugh bámulatosan veszi a rendező állította színészi akadályokat). Ideális áldozat, mert „rosszul” gyászol: fiatal felnőttként lesz árva, és a családja halála után nem találja a helyét az „övéi” közt. A Hårga egy új közösséget, gyökereket és tiszta rendszert kínál neki – és a lehető legfelkavaróbb módon, de végre elvághatja a Christianhez kötődő köldökzsinórját (a Fehér éjszakáktól nem idegen a könyörtelen párkapcsolati drámák szép skandináv hagyománya). Azt kapja a svédektől, amit a fiútól soha, az együtt sírást, az együtt szenvedést, a katarzist és az életörömtől legyőzött halált.
Ari Astert sokan csak megkötésekkel nevezik horrorrendezőnek, pedig a perspektívájában van valami mélyen iszonyatos: azt mutatja meg, hogy milyen rettenetes, de felszabadító kiutak vannak a gyászból, hogy léteznek másfajta normák és tabuk a mi keresztény koordináta-rendszerünkön kívül is, és a traumatizált emberek atomjaira hullott világából olyan új rend állhat össze, ami ép ésszel alig fölfogható, és a szemnek elviselhetetlen.
Forgalmazza az ADS Service
