Torrentmozi/Dokumentumfilm

Fiatal arcok

Peter Jackson: They Shall Not Grow Old

Mikrofilm

A compiègne-i fegyverszünet 100. évfordulóját kísérő ünnepi produkciók egyik legérdekesebb darabja kétségtelenül az új-zélandi rendező, Peter Jackson dokumentumfilmje volt. A francia kisvárost övező erdőben, egy vasúti kocsiban 1918. november 11-én írták alá a fegyvernyugvást garantáló dokumentumot a nyugati front szemben álló feleinek képviselői.

A brit közszolgálati csatorna, a BBC Two pedig éppen száz évvel később tűzte műsorára Jackson munkáját, a jobb híján dokumentumfilmként aposztrofált They Shall Not Grow Oldot. Kérdés persze, hogy mennyiben tekinthető A Gyűrűk Ura trilógia rendezőjének alkotása dokumentumfilmnek egyáltalán. Bár kétségtelen, hogy csupa eredeti felvételből áll a They Shall Not Grow Old (a cím Laurence Binyon jól ismert háborús verséből származik, és körülbelül azt jelenti: „Ők nem öregszenek meg”), ám ezeknek a felvételeknek a nagy része manipulált formában kerül a nézők elé. Igaz, ezúttal a manipuláció célja épp a hitelesség fokozása, az eredeti filmkockákon rögzített valóság átélhetőbbé tétele, tehát nem valami újat igyekeztek a készítők belevinni a régi képekbe, hanem azt akarták felszínre hozni belőlük, ami mindig is bennük volt.

A WingNut Films csapata korábban olyan produkciókban dolgozott, mint a már említett A Gyűrűk Ura trilógia, az A hobbit, a King Kong vagy az elég nagyot bukó Ragadozó városok. Ennek ismeretében elég kiszámíthatatlannak tűnt, hogy mit hoznak ki egy olyan komoly és komor témából, mint az első világháború emlékezete. Annyit lehetett tudni, hogy a legmodernebb digitális technikák segítségével nyúlnak hozzá a brit Birodalmi Hadtörténeti Múzeum filmarchívumához, és kiszínezik a fekete-fehér felvételeket. Talán a kiszínezés gesztusa tűnt látatlanban a leginkább vásári mutatványnak, annál is inkább, mivel a történelmi emlékezet éppen hogy eredeti formájukban, színek nélkül és a Chaplin-filmekre emlékeztető, töredékes mozgásokon keresztül rögzítette a nagy háború képeit.

A They Shall Not Grow Old készítői több mint 100 órányi eredeti felvételt néztek végig, és több mint 600 órányi hangzó interjút hallgattak meg, amiből összesűrítették az alig több mint másfél órás film anyagát. Mindeközben a koncepciójuk is letisztult – ahogy Jackson nyilatkozta – esztétikai és filozófiai értelemben egyaránt. A végső forma és tartalom végül jó messzire jutott az első „kiszínezős” hírekből sejthető olcsó bombasztikumtól. Két alapvető döntés született: egyrészt, hogy nem lesz narrátora a filmnek, másrészt, hogy a háborús évek egyetlen kiemelt szereplője, felismerhető alakja sem jelenik meg a vásznon, sőt, a helyszínekről sem tudunk meg annál többet, hogy a nyugati front lövészárkaiban járunk. Jackson – aki a filmet első világháborús veterán nagyapja emlékének ajánlotta – nem a nagy történetre volt kíváncsi, nem a sorsdöntő fordulatokra, a hősiességre és a többi jól ismert toposzra, hanem a hétköznapi bakák hétköznapi lövészárokéletére. Az összes technikai megoldás tehát akár úgy is olvasható, mint egyfajta jóvátételi kísérlet, hogy a tisztek, tábornokok, politikusok helyett végre az összecsapások valódi résztvevői válhassanak főszereplőkké, az ő fiatal arcuk jelenjen meg előttünk, ahogy valóban még sosem láttuk őket, és ne lássunk rajtuk kívül senki mást.

Technikai értelemben persze a színessé tétel a leglátványosabb elem, de van itt még két másik fontos momentum is. Az eredetileg másodpercenként 10–17 képkockát rögzítő korabeli technikát (aminek a chaplines mozgás is köszönhető) kellett visszalassítani, feldúsítani valahogy. Erre a számítógépes technika nyújtott lehetőséget: a mai sztenderdnek megfelelő, másodpercenkénti 24 kockához hiányzó eredeti képeket ugyanis egy digitális algoritmussal pótolták. És ennek bámulatos ereje lett: az ismert billegő figurák egyszer csak épp olyan mozdulatokkal kezdtek járni a sáros-véres talajon, mintha ma látnánk őket. Meglepő, de úgy látszik, a testmozgás realisztikus ábrázolása elengedhetetlen ahhoz, hogy a nézők valóban empatikusan tudják szemlélni a száz évvel ezelőtti bakák gesztusait. A másik dolog, ami szükségszerűen hiányzott a korabeli felvételekről, a hang. Jackson csapata pedig ebben is a precizitásra törekedett: a háttérzajokat aprólékosan kidolgozták, az emberi hangok reprodukálásához pedig speciális rendőrségi szájról olvasók segítségét vették igénybe, majd az így kinyert szövegeket szinkronszínészek segítségével illesztették rá a jelenetekre. A szürke némafilmfigurák egyszerre hús-vér alakokká váltak, és egészen kísérteties módon beszélni kezdtek.

A They Shall Not Grow Old hangzó része tehát egyrészt ezekből a soha nem hallott párbeszédekből és a kamera felé mondott szavakból, másrészt a már említett 600 órányi interjúból állt össze. Ezeket az interjúkat a veteránokkal egy oral history gyűjtés során szintén a BBC vette fel még a 60-as években, és jórészt épp annyira ismeretlen szövegek maguk is, mint a szájról olvasással lejegyzett beszélgetések. Az összhatáshoz pedig az is hozzájárul, hogy sem a felvételeken szereplő katonák, sem az őket gyakorlatilag narráló veteránok neve nem hangzik el, nem jelenik meg a képeken. Így azután a látvány és a hang nagyon gyorsan eggyé válik, és valóban olyan hatást kelt, mintha azoknak a katonáknak a monológjait hallgatnánk, akiket látunk. Még az is elképzelhető, bár kevés rá az esély, hogy egy-egy beszélő valóban feltűnik valamelyik képkockán is, miközben azt sem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy aki beszél, túlélte a háborút, míg akiket nézünk, korántsem biztos, hogy megúszták.

A film elementáris hatása (amit egyebek mellett az is mutat, hogy moziforgalmazásban váratlanul kasszasiker lett, holott nem a profitért készült – maga Jackson például ingyen dolgozott) a vizuális elemeken túl pontosan ebből a különös feszültségből fakad: nem tudjuk, kik ezek, de mivel most és ilyen formában látjuk és halljuk őket, nem tehetünk úgy, mintha nem hozzánk szólnának. Ugyanakkor sem a hősiesség, sem a győzelem nem témája Jackson filmjének, ő arról igyekszik beszélni (illetve hagyja erről beszélni alanyait), ami ezek alatt van, ami hétköznapibb, mint a háború maga, és ami éppen ezért sokkal emberibb is annál, hogy történelmi leckévé merevedjen. Különösen erős ez a film utolsó szakaszában, amikor a frontról hazatérő katonák a hátország hirtelen közönyével szembesülnek. Hiszen a háborúnak vége, de nemcsak mint esemény, hanem mint téma is hamar lezárul a közvélemény számára.

Az első világháborús dokumentumfilmek eddig technikai értelemben voltak képtelenek ilyen hatást kiváltani a nézőkből, a játékfilmek pedig épp az eljátszottság miatt nem tudtak hasonló módon átélhetővé válni, mint most a They Shall Not Grow Old.

Neked ajánljuk