A magyar miniszterelnökkel két nagyobb interjú is készült a napokban: az egyik szombaton jelent meg a Bild online felületén, a másikat a Tv2 sugározta nem sokkal az új menekültügyi szabályozás szeptember 15-i hatálybalépése előtt. Korábban bővebben elemeztük, hogy Orbán miként viselkedik a számára kínos, egyértelműen vesztes helyzetekben; hétfőn este pedig azt láthattuk, miként hat rá a siker (függetlenül attól, hogy győzelme utóbb tartósnak, avagy kérészéletűnek bizonyul-e). A kormányfő, noha láthatóan fáradt volt, energikusan válaszolt a kérdésekre, igazának vélt tudatában megfontoltságot, nagyvonalúságot, empátiát igyekezett sugározni – meg kellett zabálni, na. Mindkét megszólalásának az a lényege, hogy a magyar kormány (= Orbán Viktor) előrelátása, következetessége, a cselekedetei helyességébe vetett hite mára mindenki számára világossá tette, hogy a menekültügy kezelésében Magyarország járt a helyes úton, és az Orbánt eddig bíráló vagy egyenesen legazfickózó nyugati politikusok, véleményformálók azok, akik „álomvilágban éltek”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy országaik olyan lépések megtételére kényszerülnek (menekültstop, Schengen felfüggesztése és ideiglenes határzár), amelyekért Magyarországot néhány nappal ezelőtt még korholták. A szövegek (mind az írott, mind a tévéinterjúé) afelől sem hagynak kétséget, hogy a hirtelen váltást az magyarázhatja, hogy a multikulti Csipkerózsika-álmából fölébredve mára mindenki belátta az orbáni helyzetértékelés helyességét, vagyis hogy Európa megszűnik európainak lenni a muszlim menekültek befogadásával. E sugallatra ráerősítettek egyes külföldi lapvélemények (például ez), és a hazai kormánymédia önigazoló győzelmi jelentései a német és az osztrák szigorításokról.
Ha azonban Orbán kijelentéseit részletesebben megvizsgáljuk, azok igazságtartalma szétporlik a kezeink között. Ami marad, az ügyes taktikázás, a jónak tartott elképzelés kíméletlen megvalósítása, hazardírozás és játék a szavakkal (valamint emberi sorsokkal); egy olyan politikai gyakorlat, aminek a hosszú távú következményei egyelőre beláthatatlanok.
Vegyük például azt az állítást, hogy Magyarország Európa határait öntestével védve mindenkor érvényt szerez mind az uniós, mind a hazai jogszabályoknak – a szeptember elejei magyarországi káosz, illetve ennek folyományaként Ausztria, és főleg Németország lerohanása éppen a jogkövető magatartás ottani feladásának a következménye; azoké a német nyilatkozatoké, amiket a menekültek meghívásként értelmeztek, és amik hatására tízezrével keltek útra.
Holott, amint arról részletesen írtunk a Magyar Narancs múlt heti számában (lásd: Ne gyertek!, 2015. szeptember 10.), szó sincs a jogszabályok itthoni maradéktalan betartásáról, sőt. A szeptember 4-i első nagy gyalogmenetet megelőző helyzet éppen azért alakulhatott ki, mert az állam semmit nem tett azért, hogy nemzetközi kötelezettségeinek minimálisan eleget téve érdemben tájékoztassa a menekülteket az európai eljárási rendről. A semmiféle hivatalos információval nem rendelkező tömeg pusztán azt látta, hogy random módon hol indulnak vonatok, hol nem, hol kizavarják őket a pályaudvarról, hol visszaengedik őket. A szeptember 4-i vonulással éppen ennek a bizonytalanságnak és kiszolgáltatottságnak kívántak véget vetni a menekültek. Az osztrák kormány – az EU-s jogszabályok felfüggesztésével – ilyen előzmények után engedte át, Németország pedig ugyanezért fogadta be őket. Már az első hétvégén 17 ezer menedékkérő érkezett Magyarországról Németországba; az osztrák, valamint a német kormány azonban jelezte, hogy a schengeni szabályok megkerülése kivételes intézkedés volt. Részben azért is, mert Magyarország – kormánypolitikusai állításaival szemben – már akkor igen nagyvonalúan tett eleget regisztrációs kötelezettségének.
A hétvégi német és osztrák lépés – hogy ti. ideiglenesen visszaállítják a határellenőrzést bizonyos szakaszokon – egyik kiváltó oka is könnyen visszafejthető: azt a több tízezer menekültet, akik vasárnapig hirtelen felbukkantak Münchenben (és nem kis belnémet politikai felfordulást okoztak), Orbán Viktor küldte ajándékba Németországnak. A múlt hét folyamán Magyarország tette őket vonatra, buszra és diszponálta Hegyeshalom felé – hogy regisztrációval vagy anélkül, azt persze pontosan nem tudjuk, de erősen vélelmezhető az eddigiek alapján, hogy inkább regisztráció nélkül.
A nyugati fölháborodás (vagy ahogyan a Fidesz igyekszik láttatni: „a képmutatás Európa-bajnoksága”) oka tehát nem az, hogy Magyarország keményen betartatja az uniós szabályokat, és ezért látszatra csúnyán bánik a menedékkérőkkel, hanem éppen ellenkezőleg; miközben kísérletet sem tesz feladata elvégzésére, még embertelenül is bánik a segítségre szorulókkal – akiknek a dehumanizálása egyébként is hónapok óta tart már a kormány ellenőrzése alatt álló médiában.
Egy másik – máshol is rendre visszatérő – állítás az, hogy lám, Orbán Viktor előre látta, milyen problémákat okozhatnak a menekültek a befogadó társadalmakban. Nos, a bevándorlók integrálása, e folyamat eredményessége és buktatói régi és komoly téma a nyugat-európai közbeszédben. Elég fölidézni a Thilo Sarrazin könyve körüli 2010-es németországi botrányt és annak következményeit. Az akkor még szocdem Sarrazin írása Németország felszámolja magát – több millió példányban kelt el, és bár a muszlimokkal kapcsolatos sarkos véleményét a mainstream politika egyöntetűen elítélte (és szerzőjét kivetette a soraiból), Angela Merkel például ennek a hatására is kezdett beszélni azokról a nehézségekről, amikkel a bevándorlók beilleszkedése járhat. A múlt héten a Bundestagban is hasonló szellemben nyilatkozott, mondván, az érkezőknek be kell illeszkedni a német társadalomba; meg kell tanulniuk a nyelvet, és nem építhetnek maguknak egy a német jogrenden kívül létező párhuzamos világot. De azt, hogy az integráció eleve kudarcra ítélt lenne, komolyan vehető tényező sehol nem mondja; és akinek vannak is fenntartásai, az emberiességet, a másik méltóságának a tiszteletben tartását akkor sem tévesztheti szem elől.
Magyarország viszont abból a tényből, hogy valóban kialakultak gettók például Malmőben vagy Londonban, azt a tanulságot vonta le, hogy a „keresztény Európa” védelme érdekében mindenáron el kell riasztani a menekülteket. Ha ridegtartással, megalázó bánásmóddal, akkor úgy. Ha gyerekeket és nőket is vízágyúzva, akkor úgy. Reménykedjünk, hogy az „elriasztás” fokozataiban a könnygázgránát a legdurvább opció.
