Az eset pofonegyszerű, a Délmagyar találta, a 444 továbbadta – mindenki kacag, egy nagy vidámpark ez a Magyarország.
Az történt, hogy… de itt inkább következzék néhány idézet a Délmagyar beszámolójából:
„– Visszagondolva olyan volt, mint egy kabaré. De akkor kicsit megijedtünk – mondta Csipkés Zsolt csoportvezető.”
Egy kicsit megijedtek. Mitől? Nos, nem lesz nehéz kitalálni. Azt meg már tudjuk, hogy kitől, benne volt a címben. A rettenetes menekültektől.
„– Mi Udvardi Évával gallyhordók vagyunk. Éva arra lett figyelmes, hogy egy férfi, jó pár méterrel arrébb, kilépett a csatornából, aztán gyorsan visszahúzódott. Kerekes Csabával pedig már azt láttuk, hogy az illető átment a túloldalra, bebújt a kukoricásba – kezdte a történtek mesélését Lakatos Ildikó.”
Tegye fel a kezét, akinek erről nem a Tanú cím film vallomásai jutnak az eszébe.
„– Egyből arra gondoltunk, hogy migráns lehet az illető, azért bujkál…”
Világos. Aki bujkál, az migráns. Félreértés ne essék, nem áll szándékunkban a mesélőt hibáztatni, hónapok szívós munkájával plántálták fejébe ezt az egyenletet, lelkébe pedig a félelmet.
„...Bodzsár Krisztiánnak motorja van. Mondtuk, hogy pattanjon fel rá, és nézze meg a távolabb hagyott biciklijeinket, megvannak-e még. Tartottunk tőle, hogy a migráns felkapja valamelyikünk bringáját, és azzal menekül tovább – folytatta Udvardi Éva.”
Mert bizony a menekült, az lop is. Nyilván biciklit, hogy azzal menjen Németországba. Fontos hangsúlyozni, nem a kisujjából szopta ezt az elbeszélő, hónapok óta ezt verik – milliárdokért – mindnyájónk fejébe. Idézzük fel a svédországi nemi erőszaktételek statisztikáit? Jaj, ki is idézte utoljára? És tendenciózusan idézte?
„– Elindultam a motorral, és azt láttam, hogy két másik férfi is beugrik a kukoricásba. Ez már komoly helyzetnek tűnt. Legalábbis akkor – tette hozzá Bodzsár Krisztián.”
Ebben megegyezhetünk, komoly a helyzet.
Innentől fel is hagyunk a kommentálással, a történések megállnak magukért: kihívták a rendőrséget.
„– Anton, egy barna képű gyerek volt az első, akivel összefutottak a rendőrök. Majdnem elvitték. Mondták, hogy tegye le a biciklit, és üljön be a rendőrségi furgonba. Valószínűleg azt hitték, hogy ő az egyik migráns. Bader Zsolti ért oda leghamarabb, szólt, hogy ne vigyék el, mert velünk van. Antonon látszott, hogy szólni sem tud, úgy megijedt. Aztán már ő is csak röhögött az egészen...”
„A történet végét Szebellédi Endre polgármester mesélte el.
A rendőrség később értesített, hogy akiket a közmunkások migránsnak véltek, földmérők voltak. A közmunkások szerint a földmérők is azt hihették, hogy migránsokat látnak, azért bujkáltak a kukoricásban…”
Ugye mindenki röhög ezen az egészen, mint az ijedt, barna képű Anton?
Mert hát vicces is az szerfelett, hogy valakit meglátunk, akinek barna a képe, s elbújunk előle a kukoricásban. Ráhívjuk a rendőrt, s mindközönségesen összeszarjuk magukat. Ja, nyilván a röhögéstől. A fenéket burleszk ez, szomorújáték jó esetben. Rosszban a horror kezdete.
De félreértés azért ne legyen, ezt nem a menekültek csinálták velünk.
