„...valami marha, valami habonyi státuszban önmegvalósító észlény azt bírta kitalálni, hogy az elnök nyújtson színészi alakítást, játssza el az ájtatos manót, üssön meg szívhez szóló, kenetteljes hangot, hisz nyilvánvalóan fogyatékos gyerekekhez beszél: a népéhez” – írtuk tavaly, és ma sem mondhatunk mást. Akkor sem, ha a két beszéd között ég és föld: míg 2015. január 1-jén a „nagy mesemondó” figuráját sikerült görcsösen lejáratnia Ádernak, most teljesen más szerepben – próféta? vészmadár? légoltalmi parancsnok? – keltett döbbenetet.
Amikor felbukkant és ijesztő megvilágításban felmondta a szövegét, azok az agg komcsi pártvezetők ugrottak be, akiket emelődaruval kellett dísztribünre rakni, hogy aztán papírról felolvassanak valamit, ami vagy sikerült, vagy nem.
Csakhogy azok teljesen elhülyült, Ádernál 25-30 évvel idősebb paranoid vénemberek voltak, és produkcióik legfeljebb az „elnöki beszéd” műfajának szánalmas paródiájaként működtek.
„Mára eljutottunk oda, hogy amikor fiaink és lányaink idegen országban tanulnak vagy munkát vállalnak, nem az a legfontosabb, hogy megtalálják számításukat. Vagy amikor barátaink külföldi tájakat indulnak felkeresni, nem az a legfontosabb, hogy milyen élményekkel gazdagodnak. Egyetlen dolog fontos számunkra: hogy épségben viszontlássuk őket” – hazudta a képünkbe, majd belekezdett egy olyan eszmefuttatásba a karácsonyról, a békéről meg a szeretet erejéről, hogy azt bármelyik inkvizítor megirigyelhette volna.
| ||
Azt már kevésbé, ahogyan mondta mindezt. Mert ugyan a szöveg sem volt egy rigófütty, de ahogy Áder előadta, az volt csak az igazi botrány. Erőtlenül, zavartan, mimika nélkül. Mintha egy robotot állítottak volna be, ami már majdnem képes hibátlanul elmondani a beletáplált szöveget, amely ezekkel a sorokkal zárult: „Legyen 2016-os cselekedeteink vezérlő elve a megértés, a segítő szándék, a jóakarat és az alázat. És legyen a mi iránytűnk: a szeretet.”
Lehet ilyet mondani nem emberi hangon? Lám, lehet, csak éppen senki nem hiszi el. Főleg az nem, aki mondta, aki írta.
