A Janus Pannonius-díj Szőcs Géza személyes projektje: „nekem ez a becsvágyam, ezt tartom (egyik) feladatomnak megvalósítani: ezt a díjat létrehozni”. A magyar állam nem habozott mélyen a zsebébe nyúlni (a díjjal jelenleg 50 ezer euró, nagyjából 14 millió forint is jár, „részben kormányzati forrásból”), hogy ezt a becsvágyat kielégítse. De ugyan ki gondolta, hogy Szőcs Géza és az általa reprezentált Orbán-kormány megfelelő tekintélyt jelent egy nemzetközi jelentőségű díjhoz?
Lawrence Ferlinghetti, az aggastyán amerikai költő nem kért a megtiszteltetésből, „mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű irányítás felé, következésképpen a szabad véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik”.
„Feltételezhető, de nem bizonyítható, hogy valamilyen külső – Magyarországról jövő – befolyásolás hatására” döntött így, szajkózta a szokásos kormánypárti lózungot Szőcs a hétvégi Magyar Hírlapban. Ugyanezen lapszám frappáns című vezércikkében (A költő) Sinkovics Ferenc főmunkatárs gyorsan tovább is fűzi a gondolatmenetet: „Valahonnan innen, Budapestről hívhatták, s egy komoly hang azt mondta állítólag a kagylóba, ha át meri venni a díjat s a vele járó ötvenezer eurót, annak nagyon komoly következményei lesznek.” A látnoki képességekkel megáldott szerző eztán javaslatokat is tesz, kinek kellett volna inkább adni a díjat: hát Berzsenyinek! Jó, jó, nem külföldi és mintha egy ideje már nem élne, de akkor is! Hát, nehogy már valami buzeráns amerikainak adjuk a dolgozó magyar nép pénzét! Hogy eldrogozza! Akkor már inkább kapja a Markó Béla, ironizál elmésen Sinkovics, „aki nem magyar költő ugyan, de legalább magyarul ír”. Nos, ez a mondat még a Fidesz legvagányabb napilapjában is ritka mélység, de ha továbbgondoljuk, ha megpróbáljuk elképzelni, mégis mi a búbánat lehetne Markó, ha nem magyar, akkor ahhoz is közelebb kerülünk, kik állhatnak Ferlinghetti megfélemlítése mögött. Na, ugye, hogy a zsidók? Ja, mi speciel azt hallottuk, hogy állítólag maga Kertész Imre SMS-ezett a jó öreg Lawrence-nek, és ő tolmácsolta – példás tömörségben – Bajnai Gordon fenyegető szavait.
De mondunk jobbat! Mi lenne, ha Szőcs Géza elfogadná: ha valaki undorodik tőle és a főnökétől, attól még nem feltétlenül a balliberális belső ellenség bábja. Hogy Ferlinghetti nem kóros hazudozó, és valóban az történt, amit állít: miután megkapta a díjat, gondosan tanulmányozta annak szponzorait, köztük a jelenlegi magyar kormányt, és neki ez a bagázs büdös. Abban igaza van Szőcsnek, hogy Európában a kultúrát nagyrészt az állam tartja el, és az adófizetők pénzét el lehet fogadni akkor is, ha az aktuális kormánnyal nem értünk egyet. Lehet, de nem kell. De megfeledkezik egy apróságról: saját magáról. Hogy ez a díj az ő kis babuskája, ő pedig ma már nem több és nem más, mint a demokrácia terén erős kihívásokkal küszködő miniszterelnökünk kis barátja, aki személy szerint azzal keltett nemzetközi érdeklődést, hogy pajkos kedvvel hurcolászta egy tisztes antiszemitizmusban megőszült nyilas celeb hamvait az erdélyi pityókaföldeken.
Talán egyszer majd alapít valaki egy nemzetközi rangú magyar irodalmi díjat, és mindenki boldog lesz. De amíg Szőcs Gézának és gazdájának köze van hozzá, addig az állami milliókért cserébe nem jut más nekünk, csak a szégyen.
