Hogy mi lesz a vége annak a tiltakozó hullámnak, amely a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levelével, majd a zuglói Teleki Blanka Gimnázium oktatóinak a követelésével folytatódott, azt továbbra sem tudjuk. Annyi azonban már most biztos, hogy az orbánizmussal szembeni társadalmi ellenszenv ekkora erővel még nem nyilvánult meg.
Ennek több oka is van
Egyrészt a tanárok bátor föllépése a közoktatás kormányzati lezüllesztésével szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényegét vette célba.
| ||
Hiszen az értelmes, az érdekeltekkel együtt széles körben megvitatott (és elfogadott) szakpolitika hiányában előrángatott, a nemzeti giccs közhelyeivel fölspriccelt akarnok dilettantizmus nem csupán az oktatást, hanem minden mást is szétmállasztott és lerohasztott mára. A parlamentarizmust. A hatalmat ellenőrző jogállami intézményrendszert. Az egészségügyet. A szociálpolitikát. A közigazgatást. A közszolgáltatást.
Másrészt a tiltakozók mára kiismerték az orbánizmus hatalomtechnikáját: azt a brutális politikát, amely a megfélemlítésre, a társadalmi szolidaritás fölszámolására (például, ahogyan az a fölszólalásokban is elhangzott, az egyes foglalkozások között, vagy akár egyes szakmákon belül is bérfeszültséget keltve), a különböző társadalmi csoportok egymással szembeni kijátszására, a látszatengedmények melletti folyamatos átverésre építve igyekszik elérni önző céljait.
Harmadrészt az orbánizmus következményei a mindennapokban éppen a tönkretett oktatásügyben és az egészségügyben lettek elsőként érzékelhetők. Míg például az alkotmánybíráskodás ellehetetlenítése, és főleg ennek következményei csak többszörös áttételeken keresztül befolyásolják a mindennapokat, addig az, hogy a beteg hozzátartozóinkat az állami egészségügy egyre kevésbé képes ellátni, s hogy a gyerekeink iskolája a vécépapírtól a tanterem fölszereléséig mindenre a szülőktől kunyerál, mindenki számára világosan és érthetően jelzi a működési zavarokat.
A szombati nagy tüntetés
részvevői – fönn a színpadon és szerte a Kossuth téren – mindezzel tisztában voltak. Ez egyértelműen kiderült a hol szenvedélyes, hol ironikus beszédekből, a sokaság reakcióiból. A hét közepén, a jobbára inkompetens résztvevőkkel fölhígított „közoktatási” kerekasztal után úgy tűnt, hogy a bevált orbáni trükkök megint bejönnek, vagyis a kormányzat a pedagógusokat megosztja, a demonstrálók egy részét korrumpálja, majd becsapja, a demonstrálók másik részét pedig az előbbiekre mutogatva marginalizálja. Ám a jelek szerint ennek vége, a szombati szónokok egyértelműen kijelentették, immár átlátnak a szitán, nem hagyják magukat megvezetni többé.
A kormányzat az agitprop felelősein keresztül
persze a tüntetés napján is próbálkozott az esemény eljelentéktelenítésével. Hirtelenjében kiszivárogtatták a népszerű internetes portálnak, hogy Orbán 2018-ban maga is fölszámolná a Kliket; az új oktatási államtitkár a demonstráció előtt tartott sajtótájékoztatóján okafogyottnak nevezte a tüntetést és az egyik volt államtitkár is éppen most látta elérkezettnek az időt arra, hogy kifejezze averzióját a kockás inges, borotválatlan tanárokkal szemben. (Még szerencse, hogy a tanárok túlnyomó többsége nő, tesszük hozzá.) Az elmúlt napok fenyegetőzéseit és a pökhendi, félnótás kormányzati beszólásait ezúttal inkább hagyjuk is. (És micsoda véletlen, hogy éppen aznap gyalogolhattak megint migránsok a Győr felé vezető autóúton.)
A létező orbánizmus kiváltságos kasztja képtelen fölfogni, hogy a tűzzel játszik
A kormány ezt így már nem lesz képes kezelni: ha továbbra sem lesznek érdemi változások, ha továbbra is semmibe veszik az érdemi változtatást követelőket, a pedagógusok a sztrájktól sem riadnak vissza. Ráadásul a támogatásáról biztosította őket valamennyi olyan szakszervezet (közszolgák, vasutasok, egészségügyisek, stb.), amelyek ha szolidaritási munkabeszüntetésre hívnák föl tagjaikat, akkor pillanatok alatt lebénulna az ország. Szombaton ugyan a tanárok tüntettek, de a fölszólalások távolról sem csak az ő problémáikkal foglalkoztak, hanem a társadalom majd’ minden csoportjának érdeksérelmet és egzisztenciális bizonytalanságot okozó orbánizmust támadták. A „keményen dolgozó kisemberek”, akikről az orbánizmus kegyeltjei hol undorral, hol a parvenü lesajnáló hanghordozásával, hol az engedelmes alattvalónak kijáró vállveregető, leereszkedő hangnemben képesek csak beszélni; azok a tanárok, ápolónők, közintézményi dolgozók, akik olykor megalázó munkabérért működtetik ezt az országot, és akiknek a keserveire jól láthatóan rezonál az orbánizmuson kívüli Magyarország is, mind inkább ráébrednek az erejükre.
