Ma arra ébredtünk, hogy a magyar külügyek – az Orbán körüli csipcsupabb ügyek felelőséből előléptetett – vezetője a román nagykövetet rendelte be. Nagyüzem, a svéd és a francia nagykövet nyilván még haza sem ért a miniszteri berendelésből, a Horvátországnak átadott demarson még meg sem száradt a tinta, s jó okkal feltételezzük azt is, hogy bár még nem húzták el a levesnótát, de Szijjártó ma is kimondta már százszor a „szánalmas” szót pár közeli országnak vagy állami vezetőnek címezve.
Szijjártó igyekvő ember, s lám, fejlődőképes is, hisz ez a mai, románok elleni kirohanás, hogy is mondjuk csak… nos, különösen aljasra sikeredett. Figyeljük csak a szavait: „Több szerénységet várnánk el a bűnvádi eljárás alatt álló román miniszterelnök külügyminiszterétől.” Világos beszéd, most szóljon az, aki nem úgy fejti meg, hogy „te, kis barátom, egy bűnöző csicskája vagy, tudjad a helyedet”, de ez csak a hangnemről és a szakmai felkészültségről árulkodó megjegyzés. A totális elborultság, az elmúlt cca. 150-200 év történelmének abszolút meg nem értése, nagy jóindulattal teljes félreértése a következő mondatból jön át igazán: „Mi egy több mint ezeréves állam vagyunk, amely történelme során többször kellett, hogy megvédje nemcsak magát, hanem Európát is. Ez most is így lesz, ha tetszik a román külügyminiszternek, ha nem.”
| ||
Oh, baszod alássan, te meg egy egyéves külügyminiszter vagy, egy pár éves házzal. De azért a fordításról se feledkezzünk meg: ide figyuzz, bocskoros oláh, megéred azt még, hogy visszavesszük Erdélyt. Nos, ennyit a magyar diplomácia nyelvéről.
Viszont ne higgye senki azt, hogy az ellenségnek címzett üzenet nem mond semmit a barátnak. Az utóbbi napokban szerfelett jóba lettünk például Szlovákiával, nemhogy Ficóval, de még az ultra-szélsőjobboldali népcsoportjaink is rákaptak az összejárásra. Pedig az ezerévezős duma nekik is szól; mert Szijjártó ezzel az egész térségnek kijelölte a helyét körülöttünk a kutyaólban.
Kell-e mondani, hogy ez a fajta szomszédságpolitika mennyire talál nyitott fülekre? Nagyon. Első hallásra megérti mindenki, s mert szerfelett kényelmes pozíció, hiszen tényleg roppant olcsón lehet árusítani minden belföldi piacon, bele is áll mindenki. A horvát miniszterelnök eljön a határra, s belekacag a világsajtó szemébe, azt mondva, hogy a magyarok meg akartak szívatni, de mi szívatjuk őket azóta folyamatosan, hogy az osztrák kancellár keresetlen szavait már ne is idézzük. De a többit sem.
Tudható, tudja is mindenki, hogy miért csinálja ezt Orbán (persze, majd Szijjártó!); azért, mert egy feszt harcban álló országnak vezetőre van szüksége, az meg egyes-egyedül ő e sokat szenvedett hazában. Ez pedig egyfelől ugye marhaság, másfelől nagyobb bajt hoz ránk, mint elsőre gondolnánk. S nem is azért, mert aligha jöhetünk ki jól az összes csörtéből, sőt jószerivel egyikből sem. Hanem ezért szörnyű ez az egész: Szijjártó azt mondja, hogy „Bogdan Aurescunak semmi alapja sincsen arra, hogy sértegesse Magyarországot, a magyar embereket”. Erről van itt nagyban szó.
Ide vezet az, ha valakik folyton a nemzettel azonosítják magukat: tehát nem Bogdan Aurescu utálja Szijjáró Pétert vagy Ponta Orbánt, hanem a „román emberek” a „magyar embereket”, a „horvát emberek” a „magyar embereket”, az „osztrák emberek” satöbbi, momentán felsorolhatjuk majd’ az egész kontinens lakosságát.
Magyarországnak egy negyedszázada történelmi lehetősége adódott megbékélni a szomszédaival, ha tetszik, idióták, begyógyítani Trianon sebeit. Ilyenformán lehetősége adódott a jó életre. Rövid ideig úgy tűnt, hogy a maga kétarcú módján él is vele. Orbánék viszont kihajították a sárba, s most röhögve ugrálnak rajta, miközben tele szájjal üvöltik, hogy szánalmas, szánalmas, szánalmas… Pedig nem szánnak ezek senkit.
