Ki nem ugrál – focimeccs zárt kapuk mögött

  • narancsblog
  • 2013. január 10.

Narancsblog

A helyzet látszólag egyszerű: a magyar szurkolótábor egy része (a „kömény mag”) különösen provokatív módon fejezte ki Izrael-ellenes és általában véve antiszemita érzelmeit a tavaly augusztus 15-i, Puskás stadionbéli „barátságos” válogatott meccsen. A szokásos (amúgy a Guantanamera dallamára énekelt!) „Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat” mellé ezúttal előkerültek az iráni zászlók is – ehhez képest az izraeli himnusz alatti tüntető hátat fordítás csak apró szívélyességnek tűnt. A sajátos koreográfiának persze semmi köze sem volt a konkrét (végeredményben: labdarúgó)mérkőzéshez. Mintha csak a szélsőbb jobboldal (explicit módon a Jobbik) által vallott, a mindent átszövő, globális léptékű zsidóellenes paranoia által fűtött külpolitikai koncepciót szerették volna összművészeti alapon megjeleníteni – már a nagycsoportos óvodások által is kinőtt önkifejezési formák felhasználásával. Sajnos a meccset élőben adta a tévé, újságírók is végignézték, és tudósítottak róla – ezek után a FARE (a stadionok környékén feltűnő rasszizmus ellen küzdő szervezet), a Simon Wiesenthal Központ és a Bécsi Izraelita Kultuszközösség feljelentett minket a FIFA-nál.

Ennek eredményeként jelenlegi állás szerint kénytelenek leszünk zárt kapuk mögött lejátszani a románok elleni, március 22-i sorsdöntő vb-selejtezőt – habár az MLSZ, mely az eset nyomán valószínűleg százmilliós jegybevételtől esne el, azért fellebbez még egyet. Beadványában hivatkozni fog az izraeli szakági szövetség levelére, amelyben (az MLSZ sűrű meakulpázása nyomán) állítólag mindent megbocsátottak. Azt kell hinnünk, az eset legkevésbé őket, az atrocitások elszenvedőit rázta meg. Egyrészt az izraeli válogatottnak, sportolóknak nem először kell (szerencsére mostanság csak szóbeli) inzultusokkal megbirkózniuk. Másrészt nagyon is tudták, hová jöttek, a természetesen csupán „maroknyi” szurkoló viselkedése pedig mindössze verifikálta a hazánkkal kapcsolatos, az utóbbi években mind erősebb vélekedéseket. Kívánjuk, hogy az MLSZ sikerrel járjon, különben napestig hallgathatjuk, hogy már megint „a zsidók” miatt nem lehetett jóízűen románozni/cigányozni.

A döntés pedagógiai hasznai felettébb kérdésesek, hiszen amíg nem változik meg gyorsan a futballt körülvevő hazai közeg, addig továbbra sem ajánlatos gyereket, családot vinni a pálya közelébe (azért némelyek megteszik ezt is, hadd tanuljon az a kölyök költészetet!). És nem fog, hiszen nálunk a focipálya ebből a szempontból sem különleges – a rasszista őrjöngés mindennaposnak számít, nézzünk bár tetszőleges fórumot. Lehet arra hivatkozni, hogy nem egyedül nálunk szolgál a futballpálya lelátója afféle kollektív Hyde Parkként, ahol szinte csak ösztövéren tahó, fajgyűlölő, non-PC és a tárgyhoz (foci, hangsúlyozzuk!) egyáltalán nem tartozó szónoklatok hangzanak el – leginkább zenés kórusművek formájában. Csak éppen fölösleges. A FIFA most velünk együtt büntette a bolgárokat, ahogy egy ominózus eset (a szerb vendégszurkolók piromán orgiába torkolló albánellenes, saját focistáikat sem kímélő demonstrációja 2010 októberében, Genovában) miatt déli szomszédaink is megjárták már egyszer. A 7. percben lefújt meccs után nemcsak a három pontot kapták meg játék nélkül az olaszok, de a szerbek is üres nézőtér (hivatalosan 265 néző) előtt voltak kénytelenek lejátszani a soron következő, északírek elleni Eb-selejtezőjüket. (Ebből a szempontból mindannyian érdeklődéssel figyelhetjük a versenynaptárban szintén március 22-ére kiírt Horvátország–Szerbia mérkőzést.)

Mondhatni, pechünk is van. A FIFA éppen az utóbbi években vette a fejébe, hogy a közelmúlt figyelemre méltó előrelépései (hogy csak a brit szurkolói huliganizmus nemzetközi nyomásra is kikényszerített visszaszorítását említsük) nyomán végleg visszaállítja a futballmérkőzésre járás, a drukkolás polgári presztízsét, s a játékot igazi családi szórakozássá teszi – amit már el lehet adni a nagypénzű és jó nevű hirdetőknek, szponzoroknak is. Részünkre ebből számos tanulság akad – például a futballpályán többet nem lehet úgy viselkedni, mintha az Országházban lenne az ember! Az ordítva fröcskölő zsidózást a „drukkerek” kénytelenek lesznek ezentúl a célirányos politikai nagygyűléseken kiélni – no meg a világháló kínálta fórumokon (bármelyiken, hiszen jó troll előtt nincs akadály). És hát marad a hazai pálya, elvégre az enbéegyes bajnokik megszokott cigányozós/zsidózós, a tévébe is behallatszó kórusain nem nagyon szokott az MLSZ fennakadni.

Így hát akik ismerik a közeget, netán benne élnek (mondjuk, mert szeretik a focit), azok kénytelenek a maguk eszközeivel felvenni a harcot. Példának okáért tavaly ősz óta az MTK futballcsapatának is van kabalaállata: Gedeon, egy kék-fehér (persze a belebújt ember által mozgatott) liba – ami egy szimbólum visszahódításának igen szép, az örök reményt hangsúlyozó gesztusa.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.