Ugye, mindenkinek megvan a külföldi utcán nagy hangon és persze ékes magyar nyelven ordítozó magyar, aki rendszerint a rosszallását fejezi ki valamiért, abból kiindulván, hogy magyarul aztán senki a világon nem ért, így azt mondhat, amit akar, azt sértegethet, akit akar. Gyakran még szomszédos országokban is ilyesmire ragadtatják magukat honfitársaink, pedig ott előre kimatekozhatóbb a lebukás veszélye. Na és, mi van akkor, igazam van vagy nincs igazam? Mindig igaza van, hát hogyne! Mindez – az összes jelenleg ismeretes konyhai pszichologizálás szerint – a kisebbrendűségi alapú kivagyiság szakácskönyvi esete, a tökéletes recept: azt mondok, amit akarok, mert úgysem érti, aki cáfolhatná. Azt mondok, amit akarok, mert úgy sem érti senki.
Most szegény Kövér László is így járt.
| ||
A hét elején jászberényi lakossági fórumot tartó Fidesz-veterán házelnök, talán azért, mert különösen méltánytalan helyzetben érezte magát (Lakossági fórumot tartani az én múltammal? Brrr! Jászberényben? Brrr!), vagy valami egyébért, esetleg a hülyeség kimondásának puszta öröméért azt bírta mondani, hogy a menekültek európai integrációjának lehetősége már csak azért is „ordas hazugság”, mert Mesut Özil inkább összeharapja az ajkát, hogy nehogy a német himnuszt kelljen énekelnie egy-egy válogatott focimeccse előtt. Már a kép maga is zseniális: „tüntetőleg összeharapja az ajkát, hogy ne kelljen énekelni a német himnuszt”, mintha az ajka megveszekedetten akarná dalolni a himnuszt, de a fogának helyén lenne az esze, s időben közbelépne az ő török identitása nevében.
Persze nem szegény Kövér László irodalmi vénája, illetve rétori vértezetének nehezen pótolható hiátusai okozzák a magyar világ bajait. Hanem ez a lábszagú tempó. Hogy dr. Kövér nem tudta kiszámolni előre, hogy mi következik, vagy úgy volt vele, hogy ezeknek ez is jó lesz (alkalmasint a kettő egyszerre).
Mert hát, mint azt tudjuk, az lett, hogy a 168 Óra gyorsan elszaladt a szöveggel a Német Labdarúgó Szövetséghez, hogy mit szólnak hozzá. S azok vették a fáradságot, és szóltak (nyilván válaszolnak a szurkolói levelekre is).
S amit szóltak, abban nem volt köszönet. Leginkább azért, mert úgy szóltak, ahogy mifelénk nem szokás. Nem úgy tehát, ahogy például külkapcsolataink vezetője, Szijjártó Péter szokott reagálni egy-egy külföldről érkező bírálatra. Nem sértegetve. (Ez egyébként elég vicces játék: beütni a gugliba ilyeneket, hogy Szijjártó luxemburgi… Szijjártó osztrák… Szijjártó bármilyen tetszőleges nyugati ország… mindig valami cifra mocskolódás ugrik fel az első húsz találatban.) Nem és nem, a német fociszövetség nem sértegette Kövér Lászlót, de még csak meg sem alázta. A válaszukból viszont a napnál is világosabban kiderül, hogy Kövér László mennyire megalázta saját magát, s legfőként a hallgatóságát.
„A német labdarúgó-válogatott kiváló példája annak, miként lehet sikeres az integráció. A játékosok azonosulnak Németországgal és értékeivel, és a pályán mindent beleadnak az országért. A foci egyesíti az embereket, függetlenül azok nemétől, életkorától, etnikai hovatartozásától, vallási meggyőződésétől vagy bőrszínétől. A toleráns és nyílt társadalom jellemzője, hogy meghagyja minden embernek a szabad választást azzal kapcsolatban, hogy akarja-e énekelni a himnuszt, vagy sem. A himnusz éneklése önmagában nem fokmérője annak, hogy valaki milyen közel érzi magához a hazáját, és milyen erősen azonosul vele.”
| ||
S még azt is hozzáteszik, hogy egyébként felőlük Kövér azt mond, amit akar, mert joga van hozzá.
Nem állnak neki tételesen felsorolni, hány világbajnoki, Európa-bajnoki érmet nyert Németországnak Özil, nem magyarázkodnak, csak elmondják, mi a helyzet. Amiből az is kiderül, mi a baj Kövér rosszindulatú kijelentésével. Meg az is, ami a voltaképpeni lényeg, s speciel a németeket, a német futballszövetséget még a legtávolabbról sem érinti. Az tudniillik, hogy Kövér ezt a hülyeséget puszta haszonszerzési szándékkal tolta bele mélyen lenézett hallgatósága arcába. Ja, igen, a politikai haszonszerzés szándékával – nem mintha olyan nagy lenne a különbség a jelzőtlen változathoz képest.
