Képzeljük el ezt a kora áprilisi hűvös reggelt: a jogtanácsos úr épp beér a vidámnak semmiképp sem mondható környéken álló remek tévészékházba, szolgálati járművét legott beadja a vállalati kocsimosóba (ezt naponta többször is megtehetné akár, hiszen azért van az a kurva mosoda, de ő mindig is önmérsékletéről volt híres, csak reggelente pucoltat), majd beül az irodája főnökfoteljébe, felnyitja a laptopját, de érzi, hogy valami mégsincs rendben. Hát igen, ott gubbaszt a 120 milliárdos közszolgálati üzem táplálékláncának csúcsán, de nem hagyja nyugodni Kudlik Júlia. Meg Vitray. Meg a többi régi pofa. A Magyar Bálintot öklözni tanító Papp Lacitól rendesen émelyegni kezd. Mi a fasz ez? – kérdezi magától, majd az asztalra csap, és fogalmazni kezd.
Itt most tényleg nem a jogi rész az érdekes. Jobban mondva az is, nyilván, de az egy nagyon messzire vezető probléma, amit egyébként való igaz, időszerű lenne feltárni, megvitatni, megérteni, na adj’ isten rendezni valahogy – de nem így. Tehát nem ez a fő kérdés számunkra, hanem a gesztus, a hangnem, a fenyegetés, ez az egész arcpirító bornírtság, amivel meg lett találva a téma.
Aki nem hallotta volna, szigorúan titkos levelet írt a minap Dr. Tarr Péter, az MTVA jogtanácsosa az interneten működő, nagyrészt önkéntes munkán alapuló Fortepan nevű közkedvelt fotóarchívumnak, hogy azonnal vegyenek le nagyjából ezer képet az oldalról, mert irgum-burgum lesz, bírság, deres, börtön, betiltás. Nem tudni pontosan, mivel fenyített a méltóságos úr, mert a fenyítés része volt, hogy magát a fenyítést sem szabad közkinccsé tenni – micsoda veszteség! A bíróság mindenesetre biztosan szerepelt a dologban, ugyanis a Fortepan egyik alapítójának, Tamási Miklósnak a hivatalos válaszlevele (ez persze nyilvános, gyanús, ugye?) megemlíti ezt.
A Fortepan – ezt most csak a marslakók és az elmúlt évtizedet kómában töltők kedvéért mondjuk – tulajdonképpen a legjobb, és ennek megfelelően a legnépszerűbb nyílt fotóarchívum a pannon interneten. A nyílt itt azt jelenti, hogy minden kép szabadon nézegethető és szabadon fel is használható – persze forrásmegjelöléssel. A Fortepan adott már ki számos remek tematikus albumot az évek során jókorára duzzadt (több, mint 180 ezer képük elérhető ma már) anyagból, de volt kiállításuk is, többek között a Nemzeti Galériában is. Azt pedig meg se próbáljuk összeszámolni, hogy hány könyvborítóhoz, hány cikkillusztrációhoz, hány plakáthoz használtak fel fortepanos képet a tervezők és szerkesztők, mert az lehetetlen vállalkozás volna.
Amolyan valódi nemzeti intézmény lett a Fortepan. Nem Nemzeti és pláne nem Nemzethy, hanem tényleg, a nemzeté, mindannyiunké, közös kincsünk, amit milliók követnek, százak és ezrek adakozásából működik, és néhány ember kemény munkája és őszinte elhivatottsága hozta létre.
Most meg egy ember, a jogtanácsos úr, két autópucoltatás között egyszerűen nem bír zöldágra vergődni vele.
Mi a baja? Elvileg az, hogy bekerültek a Fortepan gyűjteményébe olyan egykori MTI-s fotósok által készített felvételek, amelyek a jogtanácsos szerint őket illetnék. Mint Kudlik, Vitray, Papp Laci és a többiek arcképe, meg még nagyjából ezer másik. Mivel az első levél titkos volt, az eredeti érvelés nem nagyon ismert, azóta persze magyarázkodott már egy kört az MTI-n keresztül is a méltóságos úr, illetve a Fortepan közösségi oldalán a szerkesztők is beszámoltak a fejleményekről. Ebből nagyjából az jön le, hogy mivel az MTVA is fenntart egy fotóarchívumot, ezért az a gondolat, hogy minden volt MTI-s képnek ott és csak ott szabad megjelenniük. Akár náluk van az eredeti, akár nem, akár nekik adta a fotós vagy a hagyatékát gondozó utód a negatívokat, akár nem, punktum. Merthogy egykor az ő állományukban, kvázi az ő munkásukként lőtték a fiúk és lányok a képeket.
Ez persze nem ilyen egyszerű; jó volna megnézni mondjuk egy ’70-es vagy ’80-as évekbeli munkaszerződést, abban mi áll a képek szerzői jogával kapcsolatban, egyáltalán áll-e valami. És ha áll, annak mi a hatálya a fotók mai felhasználására. Hogy érthető legyen, a Fortepan nem csak úgy levadászta valahonnan ezeket a képeket, tulajdonképpen megmentette őket, vagy azzal, hogy gondozásra átvette a fotósoktól, illetve jogutódaiktól, vagy azzal, hogy kidobásra ítélt gyűjteményeket fogadott be. Például a Magyar Rádió egykori Bródy Sándor utcai épületéből is így menekült meg egy rakás kép – ezeket most Dr. Tarr ugyancsak perrel szeretné elszerezni a Fortepantól (de a tanácsos listáján vannak olyan képek is szép számmal, amelyeknek még ennyi közük sincs a mai MTVA-hoz).
Azt írta a közleményében a közpénzdaráló vállalat, hogy „a közmédia feladata és kötelezettsége a rábízott médiavagyon védelme, és az azzal történő mindennemű visszaélésekkel szembeni fellépés”. Tehát a Fortepan, amelyik kezelte, digitalizálta, megőrizte, közkinccsé tette a magyar kultúrtörténet emlékeit, ebben az értelemben „visszaélést” követett el. Gratulálunk. Ellenben a kocsimosó médiaközpont nem követ el visszaélést a közvagyonnal szemben, nyilván, és az is bizonyára a közjót szolgálja, hogy a saját – előszeretettel magasztalt – archívumuk oldalán például csak vízjeles változatban nézegethetők a képek (magyarul értékelhetetlenek vizuálisan), s ha valaki fel szeretné használni őket, magánszemélyként képenként 2500, üzleti jellegű felhasználás esetén 15 000 kemény forintot kell érte kiköhögnie.
Nyilván a 120 milliárdból működő cégnek most az a párszáz, talán ezer szabadon felhasználható fotó után remélt jogdíj fáj nagyon, amit a Fortepanon ingyen és jó felbontásban, vízjelek nélkül sasolhat a plebsz.
Vagy ha nem arról van szó, hogy tényleg lehajolnának ezért a pár fillérért, akkor mégis miről? A szent szerzői jog keresztes háborújáról? De miért kell ahhoz háború? Ha jogot akarnak védeni, nem inkább kérdezni, tárgyalni, utánajárni, megvitatni kéne? Nem egyből a retorziókat csattogtatni mint egy karikásostort.
Talán mégsem a pénz, és még annyira sem a jogtisztaság a tét itt, hanem megint az a kurva szabadság. Hogy ne lehessen már csak úgy bárkinek bármit megnéznie a dicső múltból, és nem csak megnézni, de továbbosztani, felemelni, közzétenni, népszerűsíteni, meg efféle gyanús dolgokat csinálni még. Ó nem, tessenek csak szépen ránk bízni mindent, mondja a tanácsos úr, majd mi kezeljük az emlékezetet, a múltat, a kultúrát, meg az egész hóbelevancot. Hiszen a kocsimosót is milyen faszán beállítottuk.
Mennyire érdekes, hogy ha jogilag még nem is egészen tiszta, hogy az államszocializmus kulturális relikviái kihez és hogyan, meddig és miért tartoznak, az ugyanabból az időből átemelt mentalitás máris milyen olajozottan működik.
