Nincsen is még kétszáz éve (csak 186), hogy Hans Christian Andersen publikálta gyermekekhez címzett tündérmeséinek harmadik füzetét, benne A kis hableánnyal és egy másik mesével. A kis hableány teljes egészében az ő sztorija volt, a másik viszont egy zsidó és arab forrásokból táplálkozó középkori spanyol történeten alapult. Mindebből az következik, hogy az alább leírtak már a középkor embere előtt is tök evidensnek számítottak.
E röpke irodalomtörténeti felvezetés után pedig térjünk rá Magyarország nemzetközi kapcsolataira, s annak is legfőbb letéteményesére, országunk jó hírének gyámolára, aki személyében garantálja, hogy több tiszteletet kapjon a magyar (ember). Mind többet, többet és egyre többet. Mert Kovács Zoltán magyar történésszel, politikussal, Magyarország kormányának nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárával az történt a minap, hogy közeli ismeretségbe került a 21. századdal, amikor a Magyarország nemzetközi kapcsolatainak magas minőségéért folytatott napi robotja során az ún. mesterséges intelligenciát is segítségül hívta a manapság oly közkedvelt ChatGPT személyében, bizonyára valami nyomós okkal remélve, hogy ezáltal öregbíti jó hírünket a világban. Azért volt szüksége a külső, mesterséges erő bevonására, mert az ellen is így támadott hazánk jó hírére – mesterséges erőket mozgósítva. Innen meg úgyis ismeri már mindenki, Daniel Freund zöldpárti EP-képviselő kivasalt egy Orbán Viktorról szóló rapet a ChatGPT-ből, aki annak rendje és módja szerint el is hordta mindenféle korrupt csirkefogónak Magyarország nagyralátó vezetőjét. Na, ez az, amit nem lehet. A főnököt nem.
Hördült is menten a vezető személye körüli ügyekben illetékes kormánysajtó, de csak olyanok teltek tőlük, hogy „hazugság”. (Az ész áll meg, tényleg: hazudik a mesterséges intelligencia, üvölti a magyar sajtó állami pénzen kitömött fele.) De Kovács úgy gondolhatta, hogy ő tud ennél azért jobbat is (mondjuk, nem lett volna kunszt). Hát íratott ő is egy rapet nevezett géppel a cudar Freundról, s az meg is írta, épp, mint az elsőt – hozott anyagból. A világhálón fellelhető információkból (ahol egyébiránt Kovács vitézkedik rendszeresen). S az jött ki belőle, hogy ez Freund egy egész rendes gyerek, hajrá, csak így tovább. Bemérgedt erre Kovács, s kirakta a közösségi tere közepére, hogy a gép hazudik, nem más az, csak „bullshit-generátor”.
A felsülést éppenséggel megúszhatta volna azzal, hogy ő is beáll a falkába üvölteni, hogy a gép is báncsa’ a magyart, de nem az a lényeg, hogy Kovács szeret-e magából hülyét csinálni vagy csináltatni (vö. nekem még a hülyeségem is csináltatott), hanem az, hogy ez az egész megvan már hosszú évszádok óta.
Aki nem ott van, ahová emberi minősége, nagysága/kicsinysége, felkészültsége/felkészületlensége, nemessége/gyarlósága predesztinálná, hanem messze afölött tanyázik, az mindig is a közösség előtti lelepleződéstől tart a legjobban.
Mely lelepleződés a nevetségessé válást is magával hozza esetleges egyéb büntetések terhei mellett.
Ezért az ilyenek mindig minden alkalmat megragadnak arra, hogy teli szájjal óbégassák magukról, hogy ők igenis messze tekintő államférfiak, nagy királyok és hadvezérek vagy egyszerűen rendes emberek. S ebbéli igyekezetük során újra és újra nevetségessé válnak. Andersen emlegetett meséje, A császár új ruhája így végződik: „(…) de azt gondolta: »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt”.
Magyarországon ez ma is mindennap megtörténik.
