Interjú

„Valami gyanús dolog”

Tamási Miklós, a Fortepan online fotóarchívum vezetője

  • Hamvay Péter
  • 2016. február 28.

Képzőművészet

A több mint hatvanezer fényképet tartalmazó online archívum alapítója szerint az ingyenesség és a szabad felhasználás megszűnésével épp a lényeg veszne el, ezért közösségi finanszírozással is próbálnak segíteni anyagi gondjaikon.

Magyar Narancs: A Fortepan története a lomtalanításokon talált képek digitalizálásával kezdődött. Lehet még találni fotókat a szemétben?

Tamási Miklós: Egyre kevésbé, de ma már nem is elsősorban az a feladatunk, hogy a háztartásokból kidobott fotókat megmentsük, inkább a nagy, eltűntnek hitt vagy digitálisan elérhetetlen archívumok feldolgozására koncentrálunk, mint például az UVATERV vagy a Magyar Rendőr fotóanyaga. Az 1949-től a rendszerváltásig megjelenő, zárt terjesztésű lap teljes, mintegy 60 ezer negatívot jelentő fotóanyagára Urbán Tamás riporter lelt rá 1993-ban, és mentette meg a pusztulástól. (Bővebben: Volt egyszer egy rendőrség, Magyar Narancs, 2010. december 16.) Miután az OSA Archívum digitalizálta a különleges gyűjteményt, kiválogattuk a legérdekesebb képeket és föltettük a Fortepanra, január óta pedig a BRFK-tól a Fővárosi Levéltárba került százezres nagyságrendű, 1956-tól a nyolcvanas évekig készült helyszínelő fotók negatívjain dolgozunk.

MN: Ez miért érdekes?

TM: Az első két év feldolgozása után azt mondhatjuk, hogy az anyag 95 százaléka a mi szempontunkból érdektelen, hiszen leginkább halottak szerepelnek rajta. Ugyanakkor van néhány száz kép, ami fantasztikus történeti, szociográfiai érték, hiszen az ötvenes évekből alig vannak lakásbelsőkről készült képek. De később is legfeljebb ünnepi alkalmakkor fényképeztek otthon az emberek. Ezek a fotók döbbenetes realizmussal beszélnek a korai Kádár-kor nyomoráról, lakhatási körülményeiről. Számos olyan képet is találunk, ami az 56-os megtorlást és az ellenállást dokumentálja, például amikor „fegyverrejtegetőket lepleznek le” a rendőrök, vagy politikai graffitiket fényképeznek. Kiderült például, hogy még 1959-ben is valaki méretes Kossuth-címert festett fel egy tűzfalra.

MN: Kezdetben is felmerült, hogy válogatni kell a képek között?

TM: Abban voltunk biztosak, hogy nem akarunk rossz fotókat feltenni.

MN: Esztétikai szempontok alapján?

TM: Elsősorban igen, bár el-elcsábul az ember, ha gyengébb minőségben is, de olyan történelmi eseményről vagy személyről talál képet, ami még hiányzik. De például Magyar Bálint fotógyűjteményében hiába volt két Kosztolányi-kép, azokat nem használtuk, mert nem voltak elég jók. Ám most, hogy Papp Gábor Zsigmond barátom édesapja negyven íróportréját hozta be – köztük Illyés Gyuláét, Weöres Sándorét, Kormos Istvánét –, fel fogjuk tenni azokat, akikről eddig nem volt képünk. Még ha nem is olyan jó minőségűek.

MN: Egyedül döntöd el, hogy mi kerül az adatbázisba?

TM: Igen. Vállalom a saját esztétikai és egyéb szempontjaimat, azt is, hogy ez némileg torzítja a gyűjteményt. De a fotográfia is szubjektív dolog, gondoljunk csak arra, hogy kik fotóztak és mit? Nyilván nem véletlenül van kevés szegény, földönfutó paraszt vagy proletár a képeken. Ők sem nem fényképezhettek, sem nem számítottak klas­szi­kus amatőrfotó-témának.

MN: Ha nem kerülnek hozzátok az említett nagy gyűjtemények, elpusztultak volna?

TM: A közgyűjteményekben lévő fotók biztos nem. De láthatatlanok maradnának, különösen, amelyek csak negatívon vannak meg. Azt viszont szeretném tisztázni, hogy mivel nem vagyunk múzeum, a hozzánk kerülő fotókat digitalizálás után igyekszünk közgyűjteménybe elhelyezni. Kötöttünk egy szerződést a Fővárosi Levéltárral, hogy azokat az anyagokat, amelyek úgy kerülnek be, hogy a tulajdonosa vagy birtokosa nem kéri vissza őket, digitalizálás után náluk helyezzük el letétbe. Csak annyit kértünk, hogy ha valaki közzé akarja tenni, ne kérjenek utána jogdíjat. Minket ugyanis nem mint műtárgy érdekel a negatív vagy a papírkép, hanem az a fontos, hogy digitálisan közkinccsé tegyük. E nélkül egyébként a digitalizálásnak sincs értelme, hiszen a fotók valószínűleg több száz évig megmaradnak a jelenlegi hordozókon.

MN: A múzeumok mintha nem ezt az elvet követnék.

TM: A közgyűjtemények sajnos nem proaktívak, nem mennek utána, nem keresik a veszély fenyegette kollekciókat. Azt mondják, hogy saját gyűjteményeik kezelésére, feldolgozására sincs pénzük. Ám ennél sokkal nagyobb baj, hogy a digitalizált állományuk nem hozzáférhető, nem tölthető le ingyenesen.

MN: Ilyenkor érvelhetnek azzal, hogy az ingyenesség, de maga a közzététel is rengeteg jogi aggályt felvet. Ki kell deríteni a fotó készítőjét, meg azt, hogy kell-e neki vagy örököseinek jogdíjat fizetni, esetleg a képen szereplő még élő személyek hozzájárulását is be kellene szerezni. Ti hogyan oldjátok meg ezeket?

TM: Az ingyenességgel. Ha ingyenesen tesszük elérhetővé, sőt publikálhatóvá a képeket, a felhasználók átérzik, hogy ez egy misszió. Mindez újabb fotóadományozókat generál, és ha valaki felfedezi magát egy fotón, akkor nem az az első reakciója, hogy vegyük le a képet. Persze ha valaki azt kéri, hogy távolítsuk el az arcképét vagy a munkáját, azonnal megtesszük. Sőt egy-egy különösen homályos ügyben igyekszünk kideríteni a szerzőséget, és beszerezni az engedélyt is. De ha minden egyes képnél elkezdenénk tisztázni ezeket a kérdéseket, ma 65 ezer helyett néhány száz, legfeljebb ezer kép lenne a honlapon. Nyugat-Európában azért nem létezhet Fortepan, mert ott a szerzői vagy a képmáshoz való jog más megítélés alá esik, és a fotográfiának anyagi értéke is van. Ennek ellenére nagyon szeretnénk, ha mintaként szolgálhatnánk, mondjuk Hollandiában.

MN: Volt olyan eset, hogy el kellett távolítani a képet?

TM: Velencében az ócskapiacon vett a feleségem egy albumot, amelybe láthatóan egy profi fotós nagyon igényes képei voltak beragasztva, valószínűleg egy könyv terve lehetett. Feltettük a képeket, de azért tudni akartuk, hogy ki lehet az alkotó. Kiderült, hogy egy francia fényképész munkáiról van szó, aki már a 60-as években felhagyott a fotózással. Írtam neki egy levelet, hogy feltettük a képeit, az ügy­védje azonnal válaszolt, fenyegetve, gorombán. Rögtön levettük a fotókat, még az albumot is visszaküldtem. Nehéz megérteni, de ő egyszerűen nem akarta, hogy nyoma maradjon a fotós életművének. Volt egy másik eset is, amikor a skót kommunista párt főtitkára a 70-es években egy óvodát látogatott meg az NDK-ban, ahol anyaszült meztelen gyerekek lubickoltak egy medencében. Kaptunk egy ímélt, hogy ezt távolítsuk el, ma már ezek a ­képek sértik a gyermekek jogairól szóló törvényt… Egyébként megértem, hogy kívülről a Fortepan működése nem nagyon érhető, hogy „valami gyanús dolog”.

MN: Tulajdonképpen mi a Fortepan? Alapítvány, egyesület?

TM: Egy domainnév.

MN: Amelynek te vagy a tulajdonosa. Csakhogy magánszemélyként nem lehet forrásokat bevonni. Miért nem kérsz segítséget az államtól vagy a felhasználóktól?

TM: Azért nem, mert látják, hogy működünk. Senki nem gondolja, hogy pénzt kellene beletenni. Tudtad például, hogy a Wikipédia is súlyos anyagi gondokkal küzd? Pedig ez az egyik legnépszerűbb site, az internet talán legkomolyabb vállalkozása.

MN: És ha pénzt kérnétek a képekért?

TM: És ha a Wikipédia pénzt kérne a szócikkek letöltéséért? A dolog lényege szűnne meg. Ha azt várjuk, hogy ingyen behozzák a képeket, hogy az önkéntesen dolgozó barátaink ingyen digitalizálják és adatolják őket, hogyan kérhetnénk utána akár csak jelképes összeget is? Ráadásul ennek valószínűleg több lenne a fejlesztési és adminisztratív költsége, mint amennyi befolyik. De nem is ez a lényeg. Például a super8.hu hasonló a Fortepanhoz, csak ők mozgóképekkel foglalkoznak. A különbség az, hogy ők megszerezték a bekerült anyagok tulajdonjogát, amiért cserébe az eredeti tulajdonos egy DVD-re írt változatot kapott. Minden snittet kulcsszavaztak, és másodpercre lehet vásárolni a filmeket. Lehet, hogy ebből egy család megél, de ki tud róla? A filmek nem válnak a közös kultúránk részévé. Nekem az a fontos, hogy a sajtótól a kutatókig, a civilekig bárki levehesse a neki szükséges képet.

MN: A közgyűjtemények szerint rontjátok az üzletüket.

TM: Az Országos Széchényi Könyvtár egyik vezetője kiszámolta, hogy több adminisztrációjuk van a képek másolásával és adatolásával, mint amennyi hasznuk. A legtöbb múzeum mégis féltve őrzi a di­gitalizált állományát, bár nem mindegyik. Egyre több közgyűjtemény fordul hozzánk segítségért, hiszen mi ingyenesen digitalizáljuk az állományukat. Én azt gondolom, hogy a szocializmusban közpénzen elkészült képeket közkinccsé kellene tenni. Akár az MTI archívumát is.

MN: Mégis, honnan van erre pénzetek?

TM: Engem leszámítva mindenki önkéntesként dolgozik. Most például a Kickstarteren próbálunk pénzt gyűjteni (lásd keretes írásunkat), és folyamatosan pályázunk, bár egyelőre eredménytelenül.

MN: Korábban a CEU-n dolgoztál, de ma már szabadúszó vagy.

TM: Mivel folyton a Fortepannal foglal­koz­tam, nem tartottam tisztességesnek, hogy ezt a CEU fizesse ki.

MN: Miből élsz?

TM: Szeptemberig a Kortörténeti Alapítvány támogatásából, utána nem tudom.

MN: Kik az önkéntesek?

TM: Több tucat fórumozó segíti a munkát, az ő dolguk az, hogy meghatározzák a képek készítésének helyét, idejét, és kulcsszavazzák azokat. Ez egy nagyon nehéz feladat, vannak esetek, hogy évekig nem sikerül egy kép be­azonosítása. De ha van egy-egy közlekedési eszköz, jellegzetes épület vagy épp ruhadarab a képen, az komoly támpont. Egy nyolcfős csapat végzi a technikai munkát: szkennelnek, a fórumok segítségével megírják a képfeliratokat, illetve a kulcsszavakat ellenőrzik. A Fortepanra nem kerül fel ellenőrizetlenül semmi.

MN: Miért csinálja ezt ennyi ember ingyen?

TM: Összehozlak velük, és kérdezd meg őket. Szerintem ebben jó benne lenni, és most nem a saját személyemre gondolok.

MN: Ismered a fórumozókat?

TM: Mindenki álnéven szerepel, általában nem ismerjük egymást. Lehet, hogy te is oda írogatsz esténként?

Gyűjtés a Fortepanért

Egy 1930-as években készült, autókat, sofőröket ábrázoló, 50 kockából álló fotósorozatot vásárolt meg a Fortepan az egyik legnagyobb közösségi finanszírozást segítő oldalon, a Kickstarteren. Az adománygyűjtő projekt gazdája, Antal Dániel közgazdász, a Fortepan önkéntes segítője lapunknak elmondta, hogy mivel egy „pilot projektről” volt szó, szándékosan olyan témát választottak, amely nagyobb érdeklődésre tarthat számot – az autókat ábrázoló fotók általában ilyenek –, viszont nem túl drága, így nagyobb esély volt rá, hogy összejön rá a pénz.

Az Autotaxi vállalat egykori főnökének a képei rég­óta az internetes piacon voltak, és miután Fiatokat ábrázolnak, félő volt, hogy Olaszországba kerülnek, pedig ezek magyar kordokumentumok is. A „relatív” olcsóság azért volt fontos, mert a Kickstarter csak akkor utalja át a pénzt, ha a teljes projekt finanszírozására elegendő összeg összegyűlt. A képek megvásárlásához szükséges 250 euró néhány nap alatt összejött, sőt jelenleg csaknem a duplájánál járnak, de a gyűjtés nem ért véget. A többletbevételt a Fortepan működésére, illetve ajándékok elkészítésére fordítják – a Kickstarter filozófiája szerint ugyanis minden adományozó kap valamilyen emléktárgyat. Antal Dániel elmondta, hogy minden adományozóval, aki legalább egy eurót ad, kapcsolatba lépnek, mert közösséget szeretnének építeni, és persze új projekteket is szeretnének. Például a következő kampányukban arra keresnek támogatókat és segítőket, hogy a Tamási Miklós által említett százezres nagyságrendű bűnügyi helyszínelő képadatbázist szkenneljék, rendszerezzék, publikálják és kreatívan újrafelhasználhatóvá tegyék. A Fortepan hosszú távú finanszírozásának biztosítása mellett más, hasonló helyzetű civil kezdeményezéseket is szeretnének segíteni tapasztalataikkal.

A Kickstartert 2009-ben alapították New Yorkban, 2012-ben jelent meg Európában. Eddig több mint 2 milliárd dollárt gyűjtött több mint 250 ezer kreatív projekt számára.

Neked ajánljuk