Nem Tormay Cécile támogatta a numerus clausust, hanem az általa vezetett nőegylet – mondotta a sajtónak szokottan indignált hangján Tarlós István, mint akinek semmi köze ehhez az egész Tormay-cécóhoz, akit csak úgy belekevertek – jól tudjuk, kik – ebbe a kulimászba. De mégsem mondhatjuk ugyanerre a nótára, hogy „nem Tarlós István támogatta a Tormay utca/köz/sugárút/csapás elnevezést, hanem az általa vezetett gittegylet”, nem bizony, pedig nagyon igyekezett ezt elhitetni a jócskán betojtnak tűnt városvezető: „aláíratták velem”, s mit tudja ő, hogy ezer aláírni való közé mi csusszant be éppen. Nem mondhatjuk, mert ez az egész menthetetlenül Tarlós fejére száll. Hiába volt e sajtótájékoztató összes buta szerecsenmosdatási kísérlete, akkor is.
| ||
Hogy aszondja, még Nobel-díjra is felterjesztették ezt a nagyszerű szerzőt, a felterjesztők mind csak nem lehettek antiszemiták. Sőt már meg is halt a Tormay az első zsidótörvény előtt, nehogy má’ vele vitessék el a balhét a holokausztért. Meg csupa ilyesmi. Ám amikor valaki (a Budapester Zeitung újságírója) meg merte kérdezni, hogy ő maga személyesen mit gondol a dologról, tehát támogatja-e a Tormay közt/bulvárt/anyja kínját, akkor a főpolgármester végképp elvesztette a fejét, s útszéli hangon „mit szórakozik velem”, „nem vagyok teljesen hülye” közölte, hogy tudja ám, hogy „elkezdtek rá is utazni”.
Most hagyjuk azt, hogy így egy főpolgármester nem beszél. Budapestnek Tarlós István a főpolgármestere, ki vár mást tőle. Pláne, ha sarokba szorítva érzi magát, annyi esze ugyanis még neki is van, hogy lássa: ez a Tormay-sár menthetetlenül rászáradt. Ebből már akkor sem lehet jól kijönni, ha elszaladunk vele az Akadémiához, hogy mondjá’ már bármit, s én azt csinálom, hogy a felelősséget rád lőcsölhessem. Ebből már akkor sem jöhet ki jól, ha a jobboldal hosszú ideje ügyeletes hülye gyereke, Kerényi Imre teli szájjal óbégatja, hogy jaj, az én ötletem volt, az enyimé, csak az enyém. Mert az sem jó, ha azt mondja az Akadémia, hogy snassz utcát elnevezni valakiről, aki miközben mérsékelten épületes szenvelgéseit papírra vetette, sűrűn elzsidózta magát, s azzal jött, hogy ő már akkor fasiszta volt, amikor a kis Benito még egy vödörrel és lapáttal osont a homokozó felé, vagy valami ilyesmi. Nem jó, mert akkor le kell mondani a Tormay körútról, pedig a kurucinfo meg a többi hasonló világlap már most azzal van tele, hogy micsoda egy gyáva alak ez a Tarlós, a zsidók épp csak elpampogták magukat, s ő meghátrált.
Nem jó a játék akkor sem, ha a magas Akadémia azt mondja, hogy marhára legyen Tormay köz, mert ugyan kicsinyt leszbi volt a művésznő, de példamutatóan zsidózott, tehát jár neki minimum egy granbulvár. Nem jó, mert akkor Tarlós lesz az, aki színházat adott a Dörnernek, közteret nevezett el Tormayról, viszont Budapesten Orbán Viktor után is lesz élet. Meg emlékezet is. S ki akarhat proto- és neonácik atyjaként, a kurucinfo vállára emelve bevonulni a történelembe? Trógerként.
Tarlós tehát áll egy tuti elvesztett meccs közepén a pályán, és legorombít egy újságírót. Így biztos könnyebb neki, hazafelé meglehet a szomszéd vak kutyájába is belerúg egyet.
Félelmében.
Ezzel az erővel sírhatna is, jaj, a székem, jaj, a székem odavan, édes székem, édes címem még elvész itt, brühühü! Persze nem sírhat, hisz az egy őszinte gesztus lenne.
