A magyar miniszterelnök hangsúlyozta, a török példa biztatás Magyarország számára is, és azt üzeni: ha egy nép megfelelő összefogást hoz létre és vezetői fejlődésre alkalmas programot alakítanak ki, akkor minden sikerülhet. „Reméljük, mi is hasonló utat járhatunk majd be” – tekintett a jövőbe Orbán.
A több ember halálával és ezrek bebörtönzésével járó állami arrogancia idején hátborzongató sorok ezek. A fenti, februári idézet a mából olvasva olyan szép és találó, hogy el se hinnénk, ha nem a Magyar Nemzetben olvasnánk, amelynek szavahihetőségében még soha nem kellett csalódnunk. Ugyanekkor, Recep Tayyip Erdoğan februári budapesti látogatásakor az is nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán olyan szorosan követi török példaképét, oly nagy lendülettel, hogy időről időre belecsúszik érdemdús kollégája alfelébe. „Kevés vezető van a világon, aki olyan átalakításokat hajtott volna végre, mint a miniszterelnök úr” – mondta Orbán szerényen, miközben mindenki arra gondolt, hogy talán egy mégis akad, hogy van azért egy nagy európai államférfi, aki Erdoğanhoz mérhető.
| ||
Az Orbán és Erdoğan közti párhuzamok egész sorát lajstromozta már a kreatív magyar sajtó, az antidemokratikus folyamatoktól az olyan bájos apróságokig, mint a focibarát politika, az ország főterén lezavarni kívánt fakivágások és a kormány ellen tüntetők hasonló kezelése – nevezetesen, hogy a török és a magyar kormány egyaránt a meg nem határozott, külföldi háttérhatalom áskálódását látja az utcai megmozdulások mögött. De ahogy Orbán Viktor hiába szeretne Erdoğan lenni, annak gazdasági sikereit meg sem közelíti, úgy Orbán ellenzéke számára ezek a párhuzamok leginkább azzal a szomorú tanulsággal szolgálnak, hogy a demokrácia megértésében milyen messze vagyunk a törököktől. Hogy míg a törökök a nálunk ismeretlen mértékű állami erőszak ellenére is kiállnak a céljaikért, addig velünk, magyarokkal, bárki bármit megtehet.
„Egyetért-e államtitkárával, Németh Zsolttal abban, hogy a török demokrácia jól működik, és mennyiben más ez a helyzet, mint a 2006-os budapesti rendőri brutalitás?” – ezt kérdezte ma Orbántól a 444.hu. A válasz így hangzik: „Törökország fontos szövetségesünk, kormánya pedig szabad választásokon győzött, amelynek sok sikert kívánunk.” Mellékesen jegyeznénk meg: soha nem volt még ilyen gyáva vezetője az országnak. De ennél fontosabb, hogy szabadságharcos kormányunk állandó gyakorlatává tette az üzletszerű bájolgást. És Orbán Viktor nemcsak a nagyfiúkat kényezteti az ő szájával, nemcsak Kína és Oroszország lett újra testvéri nemzet, hanem aprópénzért, sőt, az aprópénz ígéretéért odaveti magát az azeri diktátor és a török szemkilövető lába elé. A baltás gyilkos kiadatása nem volt kicsinység, lássuk be, mégse kapott érte semmit (nekünk is csak a szégyen jutott) – úgyhogy népünk bölcs vezírének most nagyon kell iparkodnia a seggnyalással. Javasoljuk egy közös Szulejmán–Erdoğan szobor felállítását a Kossuth téren kivágott fák helyére, és ne késlekedjünk a régóta esedékes alkotmánymódosítással sem, amely végre az alaptörvény preambulumába foglalja az eddig elhallgatott történelmi tényt, hogy tudniillik a magyar és a török nép évszázadokon át harcolt vállvetve a züllött Nyugat ellen.
