„Bár a hatóságok egybehangzóan tagadják, Csikós Klaudia, a Blikk bűnügyi újságírója és az ügyben gyanúsítottként kihallgatott magas rangú rendőr ügyvédje, Friedman Róbert szerint az iratok egyértelműen bizonyítják: a Nemzeti Védelmi Szolgálat súlyos törvénysértésekkel »vádolta meg« és lehallgattatta Csikóst” – írja terjedelmes cikkében a Népszabadság kiváló bűnügyi riportere, Fekete Gy. Attila.
Az idézőjelbe tett vád oka az, hogy egyelőre még Magyarországon nem lehet pusztán azért lehallgatni egy újságírót, mert bűnügyi tárgyú cikkeiben többet ír le, mint ami a hagyományosan semmitmondó rendőrségi sajtóközleményekben szerepel.
Friedman az ügy irataiba betekintve egyértelműnek látja a helyzetet: „Azt gyanítjuk, Klaudiát három napig bírói engedély nélkül hallgathatták le.”
A rendőrség persze azt állítja, hogy súlyos belsős nyomozásban volt, saját funkcijaikat hallgatták le, s Csikós csak így, mintegy járulékos szereplőként akadt horogra. Ennyi erővel persze azt is mondhatnák, hogy rossz számot hívott, bocsi. De ennyire rosszat?
| ||
S akkor még nem beszéltünk az eset már-már tényleg hatalmi pornográfiába hajló fordulatáról: Csikós feljelentést tett a Központi Nyomozó Főügyészségen a sérelmére elkövetett jogosulatlan titkos adatgyűjtés miatt. „Feljelentését ugyanaz az ügyész utasította el tudomása szerint, aki a forrásai után nyomozott, és aki tudta, hogy őt lehallgatták. (Ezt az újságíró onnan tudta meg, hogy elszólta magát az ügyész.)”
Ez milyen már? Megmondjuk, épp olyan, mint Putyinéknál. S ezért van az is, hogy megint nagy bátran magyar nyelvű plakátokon üzengetünk Brüsszelnek, hogy kopjatok le, mert csak zavarjátok a köreinket. Senki ne áltassa tehát magát tovább egy percig sem, Magyarország választott Brüsszel és Moszkva között. S senki ne húzogassa a vállát, hogy nem én választottam Moszkvát, hanem Orbán, mert az csak magyarázkodás. Annak is elég gyenge.
