Hiába minden esemény utáni handabandázás, az ordas nagy kamuzás, miszerint Európa elfogadta a magyar megoldást, az igazság csupán annyi, hogy az Orbán felheccelte visegrádiak vert seregként kullogtak haza az EU-csúcsról. Mondhatni üres kézzel. Orbán elintézte annyival, hogy kettő meg kettő az öt, oszt’ jónapot. Aztán magyarázkodjék a szerencsétlen szóvivője, hogy ez az aláírás nem olyan aláírás, mintha rendes aláírás lenne, hanem olyan, ami nem ér, csak akkor, ha akarom. De szegény Ficónak tényleg alig van két hete a választásokig, s tényleg lefelé tendál a népszerűsége, ő ennyire nem nézhet hülyének senkit. S ehhez képest valóban azzal ment haza, hogy nemcsak Anglia, de gyakorlatilag bárki Európában tetszése szerint kurtíthatja meg a Szlovákiából (Magyarországról, vagy bárhonnan az unióból) érkező munkavállalók szociális ellátását, illetve ő is aláírta szépen a kvótákat is magában foglaló záródokumentumot, mint Orbán.
| ||
Mindezzel csak az volt a baj, hogy Robert Fico is épp a menekültáradattal riogatva remélt voksokat gyűjteni a választásokra… Hazatérve kellett hát valami jó nagyot mondania. Nos, azt sikerült neki, hogy: „Készen állunk arra, hogy a szlovák–magyar–osztrák hármas határra rövid időn belül bebiztosítsuk a szükséges technikai intézkedéseket.” Értsd: már holnap kerítést húzunk Pozsony alá, ha akarunk. S ne mondja erre senki, hogy úgysem fog. Mert ha úgy látja, hogy akár egy árva szavazat is múlik a dolgon, ugyan, miért is tétovázna. S lássuk be, azért mond ilyeneket, mert azt hallotta valakitől, hogy a szomszédban nagyon bejött a kerítéshúzás, hogy milyen fene népszerű lett, aki kihúzta… Ja, kérem, ha csak ennyi kell hozzá!
S voltaképp ebben a gesztusban, a Pozsony előtt meredő szögesdrótban teljesedik ki az orbáni kerítéspolitika, hogy tudniillik, előbb-utóbb úgyis a nyakunkra fog tekeredni. E percben elég nyilvánvaló, hogy inkább előbb, mint utóbb.
