Cate Blanchett
Nem csupán azt volt képes elhitetni szinte mindenkivel, hogy ő a fiatal Bob Dylan, hanem (idén, a Blue Jasmine-ben) azt is, hogy Woody Allen még mindig jelentős filmrendező. Magas, szőke és minden, vásznon láttatott porcikájában szemkápráztatóan gyönyörű (most, 40 felett mindez hatványozottan igaz rá), arca és tartása pedig egy királynőé, akit az üveghegyen túl alkottak meg különös teremtmények: a velünk élő Galadriel ő, és távolról sem csupán A Gyűrűk Ura-filmekben.
Rosario Dawson
Az egész független filmes szcéna átment rajta: Tarantino (Halálbiztos), Rodriguez (Sin City), Larry Clark (Kölykök) és Kevin Smith (Shop-stop 2) sem tudott ellenállni színészi képességeket rejtő szépségének. Úgy tud a szájára venni nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket, olyan ártatlanul ejti például azt, hogy *** to***** a Shop-stop 2-ben, s közben még olyan szép is, hogy meg kell bolondulni. És akkor még a Transz című Danny Boyle-filmet nem is említettük, pedig ezzel kellett volna kezdenünk (csak szeméremből húztuk az időt). Ha olimpiai szám lenne a villantás, akkor a londoni olimpiáról Dawson arannyal térhetett volna haza – maradjunk ennyiben.
Kim Dickens
Az a típus, aki megédesíti a gyötrelmesen szürke hétköznapokat, így nincs mit csodálkozni azon, hogy élete egyik meghatározó szerepében vadnyugati madámot, a másikban pedig szakácsnőt alakít. Teszi mindezt a közelmúlt és a jelen két igen fontos sorozatában, a Deadwoodban és a Tremében. Kim Dickens egy poros szalon sarkában is megtalálja a méltóságot, és a legdurvább városrészben is tiszta tud maradni, pedig nem holmi álmosító szentecskéről van szó – mégis, amikor beszélni kezd, mindig kicsit a helyére billen a hurrikánnal és fejbelövésekkel kizökkentett világegyetem. Abban a házban szeretnénk lakni mindig, ahol ő is szobát bérel.
Mireille Enos
Feszt ázik és dohányzik, s a rémes seattle-i időjárás ellenére sem húzza fel a cipzárt borzalmas, még az is meglehet, hogy steppelt orkándzsekijén. Barnásvörös haja csapzottan tapad a fejére, de voltaképpen mindegy is, hisz úgyis mindig tök sötét van, csak az örökké bizonytalan szavai látszanak belőle. Nem érdekel, honnan s hogyan keveredett Mireille Enos Egy gyilkos ügybe, jobb tán, ha nem bolygatjuk, hogy kiféle, miféle. Azt meg őszintén elképzelni sem tudjuk, hogy mi lesz vele, belőle utána. Csak abban vagyunk halálosan bizonyosak, hogyha egyszer levenné azt a rohadt anorákot, s kibújna a szörnyű, tán norvég mintás, magas nyakú pulóveréből, elállna a lélegzete mindenkinek! Olyan csodát látnánk, ami még annál is felkavaróbb lenne, mint amit most elképzelünk, noha nem fogjuk vissza magunkat egy cseppet sem, amikor róla fantáziálunk. S reszkessetek férfiak, Mireille Enos előbb-utóbb levedli Sarah Linden mimikrijét!
Charlotte Gainsbourg
Egy rocksztár a filmesek között. Nem csupán azért állítjuk ezt róla, mert valóban adott már ki lemezeket (nem is akármilyeneket), sokkal inkább azért, mert minden gesztusában olyan, mintha már az anyaméhben is bőrdzsekiben magzatkodott volna. Megörökölte anyja, Jane Birkin szépségét, apjától, a szörnyeteg Serge-től pedig hozzájutott a szabálytalansághoz is: ettől aztán végképp őrjítővé vált. A mai európai művészfilm a vásznon oly sokat szenvedő poszterarcáért 50 éve Antonioni vagy Bergman a fél karját odaadta volna, de ő ebbe a korba született, hogy szintekkel megemelje egy jóval kisebb kaliber, Lars von Trier provokációit.
Christina Hendricks
Kétféle meggyőződés létezik. Az egyik szerint Christina Hendricks bizonyíték volna a földönkívüli civilizációk létére, hiszen csakis valamely távoli galaxis szuperfejlett, a biológia és a gravitáció törvényeire fittyet hányó, különös humanoidjainak ragyogó földi nagykövete lehet ő. Mások szerint az ember töretlen evolúciós ugrálásának szimbóluma: a holnapok asszonya, egy üdítően felfrissített, javított kiadás, aki minden mozdulatával egy felettébb dús és boldog jövő ígéretének üzenetét közvetíti a bolygó sokat szenvedett népének. Talán már hozzá sem kell tenni, hogy Joan Harris szerepében a Mad Men patriarchális világában is képes furtonfurt az élre törni, miközben bárkit bármikor az ujja köré csavar. Türelmetlenül várjuk a percet, amikor átveszi az uralmat a Naprendszer felett.
A hubotcsajok az Äkta människorból
Ahányan vannak, annyifélék, s az egyik jobb nő, mint a másik, pompázzanak bár az emberi nem minden lehetséges árnyalatában. Gyönyörűek, s mindent megtesznek bárkiért, mindent tudnak és mégis odavetettek, akik épp gyönyörűségükben hordozzák a sebezhetőséget. Elérhető árú játékszerek, azt hiszed, hogy azt kezdesz velük, amit csak akarsz – hogy náluknál nem talált ki még az ember tökéletesebb guminőt. Tart mindez addig, amíg egyszer csak meg nem villan Niska szeme, s egy gyilkos pillantásától minden éppen az ellenkezőjére fordul: te válsz kiszolgáltatottá, veled lehet megtenni mindent, s így van ez jól. Te élvezed ezt a szituációt a legjobban. Sorry, de a Real Humans gépcsajai mélyebb örvénybe rántanak, mint akár a legelvetemültebb igaziak.
Stork Natasa
Már megvolt, ki képviselje a hazai színeket a listán (befutott, tuti szépség), amikor szinte a semmiből – színházba a rovat nem jár – előviláglottak Stork Natasa kéknél is kékebb szemei az egyik legmentősebb magyar filmben, az Isteni műszakban. A rovat azóta a színházműsort vizslatja, hogy miben is nézze meg a fiatal színésznőt: a Pittbull cselekedeteiben-e, netán a nagy port kavart Korrupcióban avagy Az álom féltestvérében, vagy mindháromban. Legyen mindhárom! Ne is szaporítsuk tovább a szót: színházba mentünk. Üdv, Narancsszem.
Sarah Shahi
Tán egy kivételtől eltekintve alsó középfajú sorozatok kis üdvöskéje, de még a Homeland formai előzményének nyugodtan tekinthető, egészen remek Life-ban (Életfogytig zsaru, brrr) is inkább felkavaró dizájnelemnek, mint művészi szükségletek kielégítésül szánták fellépését – szerencsére mindez azonnal, az első gesztusa alkalmával lepereg róla. Sarah Shahi úgy testesíti meg a mai filmvilág tökéletes szépségideálját, hogy közben megmarad természetesnek, hangozzék ez bármennyire fából vaskarikának. Régen azt a kategóriát, ahol ő versenyez, törpeszupernek hívták, a mai nevét pedig nem szívesen írnánk le, de a lényeg az: földob és megpörget, összetör és összerak újra, sokkal erősebbnek, tehetségesebbnek és szebbnek, mint amilyennek álmaidban képzeled magadat. Sarah Shahi olyan szép, hogy amikor nézed, óriásnak látod magadat tetőtől talpig. Ha őt nézheted, nincs szükséged Ferrarira ahhoz, hogy igazi férfinak érezd magad.
Olivia Wilde
Színészileg még nem futotta ki magát, vagy ha mégis, azt szívből sajnálnánk. Még szerencse, hogy nem a színészi nagyság jelenti a belépőt, hanem a szépség és a személyiség (Sz&Sz) nyerő egyvelege. És e tekintetben a 29 éves, jó családból (és New Yorkból ) származó színésznő 10-ből 10-es. A sorozatnézők a Doktor House-ban vethettek szemet rá, a moziba járók olyan látványos semmiségekben csodálkozhattak el isten adta szimmetriáin, mint a Cowboyok és űrlények vagy a Tron: Örökség. A csendes-ülős akusztikus filmek (magyarán: függetlenek) frontján is van már Oliviának érvényes kísérlete: a Drinking Buddies a jófejségi skálán igen magas értéket képvisel, s ékes bizonyítéka annak, hogy a színésznő és a Sundance-életérzés nagyon is kompatibilisek egymással.
Ruth Wilson
Biztos vannak, akik már az Asszonymaffia című sorozatban vagy a The Prisonerben kiszúrták maguknak: mi az unalmas többséget erősítjük, azon milliókat, akik minden sorozatok sorozatában, a Lutherben zárták a szívükbe minden idők legvonzóbb gyilkos pszichopatájaként, Alice Morganként. Tök logikus, hogy minden idők legmegtépázottabb nyomozója csakis egy ilyen nőt képes huzamosabb ideig megtartani magának (és az élők sorában). Látszik, hogy Hollywood épp azon próbálkozik, melyik poszton is vesse be a kétélű brit szépséget: a főhős oldalmotoros csajaként halovány volt (A magányos lovas), de talán Lawrence Block krimijének filmváltozatában, a The Walk Among the Tombstonesban felvillanthat valamit Alice Morgan ördögi mosolyából.
