A tomboló sárkány – Bruce Lee háromszor

40 éve mutatták be A sárkány közbelépet, melynek premierjét Bruce Lee már nem érte meg: a kungfulegenda néhány nappal korábban hunyt el. A kettős évforduló alkalmából újranéztük a mester három híres filmjét.

Tomboló ököl (1972)

Nem akarnám azt állítani, hogy minden harcművészeti film olyan, mint a pornó, de a Tomboló ököl történetesen pont olyan. Bruce Lee második jelentős, immár (az egy évvel korábbi A nagyfőnök irgalmatlan sikere után) igazi hongkongi szupersztárként forgatott nagyjátékfilmjében tényleg csak a verekedős jeleneteket érdemes nézni: a közöttük csordogáló bosszútörténet egyszerűbb, mint egy barlangrajz, és alighanem még csecsemők számára sem szolgálna meglepetésekkel, ellenben aránytalanul hosszú, vagyis szüntelenül léptetésért kiált. Na de azok az ökölharcok…

És itt jön az igazán keserű meglepetés, a Tomboló ököl akciójelenetei ugyanis nem igazán öregedtek szerencsés módon. Mindenképpen pozitív, és jelentősen megnöveli a szórakoztatási együtthatót, hogy a tömegjelenetek hatásosságát szinte kizárólag a virtuóz koreográfiákra bízzák a filmben, és csak nagyritkán fednek el valamit vágási trükkökkel. De a harcjelenetekből mai szemmel már bántó módon hiányzik a legalább minimális életszerűség: a jellegzetesen eltúlzott hangeffektek a legkevésbé sem képesek feledtetni, hogy ügyesen a levegőbe ütő-rúgó, tomboló öklüket mindig következetesen az ellenfelük teste előtt megállító színész férfiakat látunk, s hogy nekünk, nézőknek itt semmi sem fáj, az erőszak intenzitása nem átélhető. Ráadásul van néhány lassítás benne, amelyek (felteszem, eredeti céljuknak megfelelően) kiemelik ugyan a Bruce Lee játszotta Chen Zhen megszállottságát, csak közben hihetetlenül mulatságosak. És akkor még nem említettük Robert Bakert, aki a gonosz, Sanghajt terrorizáló japánokkal szövetkező orosz barom, Petrov szerepében teljesen úgy néz ki, mint egy különösen elvetemült vígjátékára készülődő Will Ferrell…

A legszebb westernekbe illő, heroikus zárlat javít valamit az összképen, de a Tomboló ököl ettől még nem nevezhető örökzöld klasszikusnak. (-ga-)

 

 

 

A Sárkány útja (1972)

Mi kell ahhoz, hogy egy külföldről szalajtott figura amerikai mozilegendává váljék? Kérdezzük ezt úgy, hogy tudjuk jól, ha valakire azt mondjuk, hogy „amerikai mozilegenda”, abból az „amerikai” minden további nélkül elhagyható: a moziban Amerika (továbbra is, bármikor, mindenkor) a világgal egyenlő, ha nem a világegyetemmel. Vagyis mi kell akkor a világhírhez?

Legénykedni egy kicsit bizonyos Philip Marlowe nevű Los Angeles-i magándetektív irodájában. Raymond Chandler Kicsi nővérének 1969-es adaptációjában egy Bruce Lee nevű ázsiai-amerikai fiatalember szerfelett biztosra akart menni, s egyből ripityára karatéjozta a jelzett objektumot, nem mintha kétségkívül faragatlan cselekedete különösebben megrázta volna a rezignált zsarut adó James Garnert…

Mert kell még a legendák útján valami tudomány is, Bruce Lee esetében ez ugye a távol-keleti harci technikákban mutatott kiemelkedő jártasság volt. Ez emelte trónra tán épp a fent dicsért Tomboló ökölben, mely trónt már ugyanabban az évben szükséges  volt bebiztosítani A Sárkány útjával (vagy fordítva: kérdezzék a filmtörténészeket). De az út akkor is csak egy irányon át vezethetett a stabil amerikai legendához: az egyfejű sárkánynak egy virtigli amerikai héroszt kellett legyőznie, semleges pályán: Rómában vagyunk, persze a Colosseumban, az ellenfél pedig nem más, mint Chuck Norris, aki még ugyan rohadtul nem Chuck Norris, de a vak (a legártatlanabb mozinéző) is látja rajta, hogy hamarosan az lesz. A Sárkány útja sztorijára amúgy nem érdemes szót vesztegetni, egyfelől ciki, másfelől később ezer Jackie Chan-film reprodukálta: meg kell védeni egy bejzlit.

Sokkal fontosabb, hogy A Sárkány útját Magyarországon a nyolcvanas évek második felében (1986 végén) mutatta be – ezt nem fogják elhinni – a híres művészfilmek akkor egyetlen magyarországi vetítőhelye: a Filmmúzeum. Döbbenetes volt, amikor felment a vászon, és az addig láthatatlan (s ezért kivált erős) legenda ott áll a Colosseumban (valszeg persze blue box előtt) és szembenéz egy furcsa, szakállas ürgével, majd sikít és üt. Chuck aztán pár év múlva, a magyar VHS-korszak albajnokaként egy Rambó-klónban, a Missing in Actionben tündököl – a kor főbajnoka Mel Gibson volt a Mad Maxszel (ez már egy komplett legendahad).

De szükséges is volt, hogy Bruce Lee annyira igyekezzen, mert egy év múlva, 1973-ban, amikor ő A sárkány közbeléppel próbálkozott trónján maradni, Robert Altman Hosszú búcsú című filmjében márt ott dobrokolt Philip Marlowe Los Angeles-i irodájában egy daliás alak: Arnold Schwarzenegger, s neki már nem is kellett nagyon tombolnia, bőven elég volt, hogy kétszer játékosan befeszítette a mellizmait. Mert minden legendának megvan a maga tudománya. (-ts-)

 

 

 

A sárkány közbelép (1973)

Óvatosan közelítünk, mert gyermekkori kedvencről van szó, és azokkal jobb vigyázni (lásd Üzenet az űrből), de a vallomásos költészetből max. ennyit bír egy ilyen írás; Filmmúzeum, jegyüzérek, nyolcvanas évek közepe, sajog a szív, jaj, de szép volt! A helyzet éppenséggel 2013-ban sem teljesen reménytelen, A sárkány közbelép ugyanis egy helyes kis James Bond-nyúlás kis testi hibákkal. Például azzal, hogy Bondot se nem Connery, se nem Moore, de még csak nem is egyetlen színész játssza. Bond tulajdonságai ugyanis három harcművész közt lettek testvériesen szétdobva: míg Bruce Lee a Buddha-nyugalmú bosszúálló harcos (és beépített ügynök), a nemrég elhunyt Jim Kelly a rasszista zsaruk rémálma, laza afroszamuráj és a coolság toronymagas szobra, John Saxon pedig a sármos-simlis amerikai aranyifjú az örökzöld golfpályákról.

A sárkány közbelép a menő pózok, a menő frizurák és a még ezeknél is menőbb rúgások máig menő gyűjteménye – ha nem akarunk nagyot csalódni, akkor jobb így, s nem komolyan veendő mozifilmként nézni Bruce Lee 1973-as hollywoodi belépőjét. Mert ami szöveg, történet és színészkedés van a filmben, az mind menthetetlenül elavult (ahogy az egy 40 éves James Bond-koppintástól elvárható), de Bruce Lee minden nézése, rúgása, nuncsakus mozdulata aranyat ér, miként a főgonosz cserélhető műkarmai (!) és örömlányokkal, harcművészekkel teli szigete, Kelly afrója és Saxon svádája, valamint Bolo Yeung brutális halálosztója is telitalálat. Utólag Jackie Chan statisztaszerepe is a pluszok közé könyvelhető. (-kg-)