Viszlát, bátyuska!

Narancsszem

54 éves korában elhunyt Alekszej Balabanov orosz filmrendező.

Itthon alig ismerték a nevét, Oroszországban a legnagyobb sztárok közé tartozott. Tizenhat filmet készített, fanatikus rajongótábora 1997-ben alakult, azt követően, hogy elkészítette a Fivért (Brat), Moszkva válaszát a Ponyvaregényre. Ahogy Tarantino a B movie-k kliséiből alkotott emlékezeteset, Balabanov a szovjettel tette ugyanezt.

false

Mert mit is jelentett voltaképpen 1997-ig (vagy inkább 1987-ig) a szovjet B film? Nagyjából azt, hogy Iván (Szerjózsa, Oleg, Zója stb.) hazatér a nagy honvédő háborúból (vagy a polgárháborúból, forradalomból stb.), és azt látja, hogy odahaza nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. A kulákok, elpuhult értelmiségiek s egyéb retrográdok (’85 után korrupt párttitkárok, kolhozelnökök) mérgezik az amúgy tiszta orosz levegőt, hősünk pedig – általában hosszas tépelődés után – rendet vág. Az efféle szériáknak ugyanúgy kelléke volt a jóképű főhős, a balalajka szó, a nyírfaerdő, no meg a megfelelő propaganda, mint a gengszterfilmeknek a dobtáras géppisztoly, a westerneknek a párbaj.

Csakhogy a kedvelt séma a kilencvenes évek elejére teljesen kiüresedett. 1983-ban talán még meg lehetett etetni efféle mozival az orosz ifjúságot, 1993-ban viszont Bic Macre fájt mindenkinek a foga. Balabanov zsenialitása épp abban mutatkozott, hogy a Fivérrel hajszálpontosan mérte fel, hogy mit fogyasztana leginkább az újra éhes közönség. Valami Bic Machez hasonlót, de azért legyen csak pirogból.

A Fivér dramaturgiája tipikus: Danyila hazatér Szentpétervárra a csecsen háborúból, és bátyja veszi kezelésbe. Csakhogy a fivér bérgyilkos, Danyila pedig őrlődések, dilemmák után a tettek mezejére lép. A sztoriban tehát nincs semmi új, a kivitelezés azonban tökéletesre sikerült. Jó ritmus, meglepő fordulatok, a low-budget ellenére is remek akciójelenetek, no és persze a főszereplő Szergej Bodrov, aki James Dean orosz unokája lehetne, mind-mind telitalálatnak bizonyult. Balabanov olyan filmet hozott létre, ami – legalábbis Oroszországban – versenyképes az amerikaival, pedig minden ízében szovjet.

Ha tehetik, nézzék meg a Fivért, nem fogják megbánni.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.