Viszlát, bátyuska!

Narancsszem

54 éves korában elhunyt Alekszej Balabanov orosz filmrendező.

Itthon alig ismerték a nevét, Oroszországban a legnagyobb sztárok közé tartozott. Tizenhat filmet készített, fanatikus rajongótábora 1997-ben alakult, azt követően, hogy elkészítette a Fivért (Brat), Moszkva válaszát a Ponyvaregényre. Ahogy Tarantino a B movie-k kliséiből alkotott emlékezeteset, Balabanov a szovjettel tette ugyanezt.

false

Mert mit is jelentett voltaképpen 1997-ig (vagy inkább 1987-ig) a szovjet B film? Nagyjából azt, hogy Iván (Szerjózsa, Oleg, Zója stb.) hazatér a nagy honvédő háborúból (vagy a polgárháborúból, forradalomból stb.), és azt látja, hogy odahaza nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. A kulákok, elpuhult értelmiségiek s egyéb retrográdok (’85 után korrupt párttitkárok, kolhozelnökök) mérgezik az amúgy tiszta orosz levegőt, hősünk pedig – általában hosszas tépelődés után – rendet vág. Az efféle szériáknak ugyanúgy kelléke volt a jóképű főhős, a balalajka szó, a nyírfaerdő, no meg a megfelelő propaganda, mint a gengszterfilmeknek a dobtáras géppisztoly, a westerneknek a párbaj.

Csakhogy a kedvelt séma a kilencvenes évek elejére teljesen kiüresedett. 1983-ban talán még meg lehetett etetni efféle mozival az orosz ifjúságot, 1993-ban viszont Bic Macre fájt mindenkinek a foga. Balabanov zsenialitása épp abban mutatkozott, hogy a Fivérrel hajszálpontosan mérte fel, hogy mit fogyasztana leginkább az újra éhes közönség. Valami Bic Machez hasonlót, de azért legyen csak pirogból.

A Fivér dramaturgiája tipikus: Danyila hazatér Szentpétervárra a csecsen háborúból, és bátyja veszi kezelésbe. Csakhogy a fivér bérgyilkos, Danyila pedig őrlődések, dilemmák után a tettek mezejére lép. A sztoriban tehát nincs semmi új, a kivitelezés azonban tökéletesre sikerült. Jó ritmus, meglepő fordulatok, a low-budget ellenére is remek akciójelenetek, no és persze a főszereplő Szergej Bodrov, aki James Dean orosz unokája lehetne, mind-mind telitalálatnak bizonyult. Balabanov olyan filmet hozott létre, ami – legalábbis Oroszországban – versenyképes az amerikaival, pedig minden ízében szovjet.

Ha tehetik, nézzék meg a Fivért, nem fogják megbánni.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.