Viszlát, bátyuska!

Narancsszem

54 éves korában elhunyt Alekszej Balabanov orosz filmrendező.

Itthon alig ismerték a nevét, Oroszországban a legnagyobb sztárok közé tartozott. Tizenhat filmet készített, fanatikus rajongótábora 1997-ben alakult, azt követően, hogy elkészítette a Fivért (Brat), Moszkva válaszát a Ponyvaregényre. Ahogy Tarantino a B movie-k kliséiből alkotott emlékezeteset, Balabanov a szovjettel tette ugyanezt.

false

Mert mit is jelentett voltaképpen 1997-ig (vagy inkább 1987-ig) a szovjet B film? Nagyjából azt, hogy Iván (Szerjózsa, Oleg, Zója stb.) hazatér a nagy honvédő háborúból (vagy a polgárháborúból, forradalomból stb.), és azt látja, hogy odahaza nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. A kulákok, elpuhult értelmiségiek s egyéb retrográdok (’85 után korrupt párttitkárok, kolhozelnökök) mérgezik az amúgy tiszta orosz levegőt, hősünk pedig – általában hosszas tépelődés után – rendet vág. Az efféle szériáknak ugyanúgy kelléke volt a jóképű főhős, a balalajka szó, a nyírfaerdő, no meg a megfelelő propaganda, mint a gengszterfilmeknek a dobtáras géppisztoly, a westerneknek a párbaj.

Csakhogy a kedvelt séma a kilencvenes évek elejére teljesen kiüresedett. 1983-ban talán még meg lehetett etetni efféle mozival az orosz ifjúságot, 1993-ban viszont Bic Macre fájt mindenkinek a foga. Balabanov zsenialitása épp abban mutatkozott, hogy a Fivérrel hajszálpontosan mérte fel, hogy mit fogyasztana leginkább az újra éhes közönség. Valami Bic Machez hasonlót, de azért legyen csak pirogból.

A Fivér dramaturgiája tipikus: Danyila hazatér Szentpétervárra a csecsen háborúból, és bátyja veszi kezelésbe. Csakhogy a fivér bérgyilkos, Danyila pedig őrlődések, dilemmák után a tettek mezejére lép. A sztoriban tehát nincs semmi új, a kivitelezés azonban tökéletesre sikerült. Jó ritmus, meglepő fordulatok, a low-budget ellenére is remek akciójelenetek, no és persze a főszereplő Szergej Bodrov, aki James Dean orosz unokája lehetne, mind-mind telitalálatnak bizonyult. Balabanov olyan filmet hozott létre, ami – legalábbis Oroszországban – versenyképes az amerikaival, pedig minden ízében szovjet.

Ha tehetik, nézzék meg a Fivért, nem fogják megbánni.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.