21 gramm
| ||
A vörösre bőgött szemek filmjében egy exdrogos férfi egy szintén exdrogos nő férjének és gyerekeinek a halálát okozza; a halott férj szíve megment egy haldoklót, aki összejön az özveggyel, akivel meg akarják ölni a tettest, ami nem jön össze, de ekkor már maga az elkövető könyörög a halálért, mely végül mégsem érte, hanem a halott férj szívét mellkasában hordozó férfiért csönget be, aki lelövi magát, hogy ne haljon meg, de végül mégis meghal, ám addigra már szerencsésen teherbe ejtette a mondott özvegyet. Ilyen eszelős baromságot Pedro Almodóvar filmjeiben lehet csak elviselni, hiszen azokban nincs betiltva a röhögés a kabaréfordulatokon. Alejandro González Iñárritu (csakúgy, mint számos híve) viszont azt hiszi, hogy mindez székrekedésesen szigorú pofával elővezetve egyenlő a tengermély filmművészettel. Holott a 21 gramm maga a giccs – a legkeserűbb, legsunyibb fajtából.
Avatar
| ||
James Cameron gigablockbustere olyan magasságokba jutott, ahová film előtte még sohasem. Az még csak hagyján, hogy minden bevételi rekordot megdöntött, a nyomában pedig válságstábokat hívtak össze Hollywoodban, hogy miként lehet a már folyamatban lévő produkciókat 3D-vel felturbózni. De ez még semmi, mert a Komjádi Béla Sportuszoda kultúrától sosem, csak politikától és úszóeredményektől hangos férfiöltözőjében is hetekre témát szolgáltatott Pandora kékes élővilága. Mozgókép azóta sem volt képes ilyesmire, és ezért – meg a pazar 3D hatásért – valóban jár a pont, de hogy az Avatar sem meseszövésben, sem a sci-fik történetében nem hozott újat (akkor már inkább a sokkal olcsóbb és sokkal ötletesebb District 9-et érdemes ünnepelni), az is ziher.
Becstelen Brigantyk
| ||
Pályája korai szakaszán Quentin Tarantino egy viszonylag ritkán hangoztatott tétel eleven cáfolatának tűnt. Azt cáfolta, hogy eszméletlen mennyiségű film válogatás nélküli megtekintése távolról sem elegendő befektetés ahhoz, hogy valaki jó filmeket tudjon csinálni. Pedig ő pont így kezdte, a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény remekmű, a Született gyilkosok és a Tiszta románc láttán pedig illik felsóhajtani, hogy mi lett volna belőlük, ha hagyják Tarantinónak megrendezni őket. Nos, az első gyanús jel az volt, hogy Tarantino követői kivétel nélkül fércműveket kalapáltak össze. S amint ő is önmaga követőjévé szegődött, kifújt az egész. A Becstelen Brigantyk nyilván annak az összegzése lenne, hogy mit hámozott ki a kis Quentin abból a néhány háborús filmből, amit megérteni vélt. Nos, kábé annyit, hogy a háborús filmekben a nácik a rosszak, s van az a hülye szokásuk, hogy néha németül kvartyognak, továbbá Párizs alighanem vidám hely lehet mozikkal meg mindennel, de mire idáig jutott, már azt is elfelejtette, hogy ott Le Big Macnek hívják a Big Macet.
Delta
| ||
A 21. századi magyar művészfilm és kommersz közti különbség leginkább a nyaralási szokásokban figyelhető meg. Ki hova utazik állam bácsitól filmezésre kapott pénzmagján? Az ún. közönségfilmek szélhámosai előszeretettel célozzák be a három és fél csillagos görög üdülőövezeteket, míg a művészek megadják a módját. A Jancsó–Hernádi párost persze e téren sem lehet felülmúlni, ők egész a Niagaráig merészkedtek semmire sem jó ciklusuk tán első műdarabjában, abban a lámpásosban. Mundruczó Kornélnak viszont nem az a fő baja, hogy neki csak a Duna-delta jutott az eszébe, hanem az, hogy a Duna-deltáról viszont semmi sem. Csak lezavar egy rongyosra olvasott tanmesét a Liberalizmus kezdőknek c. brosúrából, majd az egybegyűltek sört bontanak a 10 ezredik leabált proli asszony szerepét elnyerő Monori Lili egészségére – ő pedig a muri végén elmossa a poharakat.
Drive
| ||
Amikor az iskolaudvaron megvillantottuk a vadiúj fekete Adidast (magas szárú fehér Pumát, piros Converse tornacipőt), mi voltunk az univerzum valódi urai. Ebből a szemléletből aztán a többség szerencsésen kinőtt már a gimnázium idejére, Nicolas Winding Refn azonban érett férfikorában volt képes teljes játékfilmet szentelni e parlagi élvezetnek. A Drive a kínosan sokat mutogatott skorpiós dzseki, a szuperközeliben recsegő bőrkesztyű és a jelentőségteljesnek szánt távolba bámulások filmje. Autós nagyjelenet nélküli autós mozi, szexinek szánt menőségfesztivál valódi erotikus töltet és új barázdát szántó főfigurák nélkül – napjainkban ennyi is elég volt ahhoz, hogy csüggesztően sokan az új évezred igazán nagy dobását lássák benne. Egyéb korszakok autógumi-pörkölős kultuszfilmjeit felidézve szemernyi kétség sem maradhat bennünk afelől, hogy régen sajnos tényleg minden sokkal jobb volt.
A fehér szalag
| ||
Michael Haneke filmje nem kevesebbet ígért, mint hogy megérthetjük, miért lettek a romlatlan német gyerekekből felnőttként náci tömeggyilkosok. Az európai művészfilm állapotát jól mutatja, hogy a legjelentősebb kortárs európai filmművészként elkönyvelt rendező hosszas kutatás után a szeretet nélküli, rideg katolikus vallásos közegben talált rá a halálos méreg forrására – 2009-ben, 57 évvel azután, hogy Robert Merle ugyanerről beszélt a Mesterségem a halál című, híres regényében, s több évtizeddel azután is, hogy ezt a tételt oly sokan és oly meggyőzően cáfolták már. A cannes-i zsűrit az eredetiség és a komplexitás tökéletes hiánya nem zavarta meg abban, hogy a fesztivál fődíját A fehér szalagnak adja, melyben a gyerekszereplők kétségkívül kiválóak, s a filmbe technikai szempontból sem lehet belekötni – más kérdés, hogy 40-50 éve csupán ennyiért egy pohár pezsgőt nem mértek volna ki a jelentősebb filmszemléken.
Fekete hattyú
| ||
Freud jól fekszik Hollywoodban, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Darren Aronofsky filmje, a Fekete hattyú. Istenkém, hát 2011-ben Oscart lehetett kapni azért, mert Natalie Portman balett-táncosát elnyomja az édes anyukája, s az anyai elnyomás csinos kényszerképzeteket szül! Mila Kunis valóban csinos, és a Kunis–Portman-csóknak komoly reklámértéke volt, de azért a fehér hattyú-fekete hattyú metaforát talán még Sigmund is némi rosszalló fejcsóválással vette volna tudomásul. Az Amerikai Filmakadémia mindenesetre bezsongott Portman átszellemült alakításától (a komolyabb balettmozdulatokat végző táncosnőt a stáblista legalján tüntették fel, s ez sértődést szült), értő körökben pedig végre újra felhangzott a varázsszó: doppelgänger!
A felolvasó
| ||
Lehet, hogy az Extras (Futottak még) a közelébe sem ért a The Office-nak (A Hivatal) – mindkettő Ricky Gervais agyszüleménye –, de azért így is elég vicces volt. A stáblisták legalján tanyázó színészekről szóló sorozat legviccesebb epizódjában az önmagát alakító Kate Winslet arról értekezett, hogy az Oscarhoz vezető legbiztosabb út, ha az ember holokausztfilmben vállal főszerepet. A színésznő saját példájával bizonyította a kijelentés igazát: nem sokkal később analfabéta náci háborús bűnöst alakított a giccskirály Stephen Daldry filmjében. Bernard Schlink bestsellere sem az örökkévalóságnak íródott (értsd: könnyű megrázkódtatásokat okozó, míves holokausztlektűrként ugrott a bestsellerlisták élére), a filmváltozat viszont olyan ízléses volt, hogy az bátran nevezhető ízléstelennek. Erre mondják: ahogy azt Móricka elképzeli. Ja, ja.
Moszkva tér
| ||
A Moszkva tér kábé ott lett elrontva, amikor az alkotó elhatározta, hogy megcsinálja az ezredfordulós Megáll az időt, holott legfeljebb egy Ballagásra való munícióval vágott neki terve megvalósításának. Török Ferenc világmegváltást, rock and rollt, rendszerváltást ígér, de csupán a nyolcvanas évek végének bizonyos külsőségeit tudja felmutatni egy erőtlen történet hátterében. A sikerét végső soron annak köszönheti, hogy a magyar filmkészítés akkor már vagy tíz éve bizonyult képtelennek reagálni arra a történelmi léptékű sorsfordulóra, ami gyakorlatilag a szeme előtt zajlott – ám szégyenszemre nélküle.
The Artist – A némafilmes
| ||
A francia Michel Hazanavicius világéletében más filmek szeretetteljes kiparodizálásából élt; még Pálfi Györgyöt is megelőzte, amikor egy csomó híres Warner Bros.-mozi jeleneteiből egy teljesen új filmet vágott össze (La Classe américaine – 1993). Nem az ő hibája, hogy amikor az amerikai némafilmeknek állított emléket, és elkészítette a The Artistot, hirtelen mindenki zsenit kiáltott. Hát nem cuki, hogy a dobhártyarepesztő blockbusterek idején, amikor Thor Iron Mannel szkanderezik 3D-ben, valaki – méghozzá egy nem hollywoodi – némafilmbe oltja a némafilmek iránti szeretetét?! De az: cuki. Cuki a film, cuki a kutyus, és cuki Jean Dujardin and Bérénice Bejo kettőse. Cuki, és semmi több.
