„Isten a tenyerén hordozta, kiválasztott volt” – mondja reggeli közben a semmiből a hozzám legközelebb álló. Három napja, hogy meghalt, róla beszélünk még mindig, mintha hozzátartozónk, közeli barátunk lett volna.
„A becsület, az adott szónak az értéke, a cselekedeteimnek a jelentősége. Gondolkodásmód, életvitel, erkölcsös magatartás. De az is biztosan otthonról jött, hogy mindig magamban keresem előbb a hibát, és csak utána nézem másokban” – mesélte még egy 2007-es interjúnkban. Von Haus aus volt tisztességes ember, és ehhez képest csak mellékesen akkora világklasszisa az egyetemes vízilabdának, amilyen néhány évtizedenként egy születik csupán.
A szorgalom tehetsége
Megküzdött azért, hogy az legyen. Nem volt őstehetség, mint Kásás Tamás vagy virtuóz, mint Varga Dénes. Az akaraterejével, az alázatával, leszegett fejjel újra és újra nekifeszülve, iszonyatos melóval lett egyszeres, kétszeres, majd háromszoros olimpiai bajnok sportlegenda. „Én mindig azt mondtam magamra, hogy nem vagyok tehetséges. De pár évvel ezelőtt arra jöttem rá, hogy szorgalmasnak lenni is tehetség. És lehet, hogy nem kevesebb, mint akinek jó keze van. Nekem a mai napig óriási dolog, hogy képes vagyok másfél órával többet edzeni, mint a többiek. Én sokáig nem azért csináltam, mert jó akartam lenni, hanem mert annyira szerettem az uszodában lenni. Annyira élveztem, hogy én vagyok ott a legtöbbet, hogy vasárnap is, amikor leeresztik a Komjádit, már nincs is víz a medencében, én meg még mindig ott vagyok. Fociztam mondjuk egyedül, amíg be nem zárt az uszoda. Nagyon jól elvoltam ott. És az a jó ebben, hogy a mai napig tart. Kell érte tenni persze.” Mindezt kétszeres olimpiai bajnokként, világbajnokként, Európa-bajnokként és Világkupa-győztesként mondta, túl a 400. válogatott meccsén – akkoriban, a fentiek szellemében, 35 évesen kezdett külön úszóleckéket venni. „Rájöttem olyan dolgokra, hogy mi mindent nem tanítottak meg nekem. Százéves hagyományokat őriznek, leírják azokat, és azokat tanuljuk mi. Fantasztikus, de nem elég. Szépen elkezdtem felbontani az úszást, a légzést, a pihenést, az étkezést, és mindegyikkel külön-külön elkezdtem foglalkozni, hogy lássam a részleteket. Húsz éve vízilabdázom, és soha nem mondták például, hogyan kell tökéletesen úszni.”
Ötéves csenevész, gerincferdüléses kisfiú, amikor orvosi javaslatra úszni viszik a szülei, pólózni anyai sugallatra kezd, atyai közbenjárással: a Fészek Klub-beli kártyapartner, az olimpiai bajnok Csapó Gábor tereli át a KSI műhelyébe. „Hogy kit csicskáztatnak vagy kit vernek meg mindig, az az uszodában fizikai alapon dől el. A legkisebbet, a leggyengébbet általában megverik az idősek” – rajzolta meg az akkori törvényeket, hogy aztán a mából visszanézve tök hülyének tűnő „Te gyenge voltál vagy erős?” kérdésemre azt felelje: „Elég sokáig gyenge voltam, aztán hirtelen nagyon megerősödtem. Minden edzés után hazamentem és fekvőtámaszoztam, meg guggoltam otthon, amíg be nem hoztam a hátrányomat.” Addig az erősebbektől „állandóan zsibbasztókat kaptam a vállamba, meg volt a belső combszorítás. Télen pedig kidobtak minket a zuhanyzóból. Nyitott volt az uszoda, a hidegből és a hóból rohantunk be – próbáltunk melegedni. Aztán jöttek az 1-2 évvel idősebbek, és azonnal kihajítottak minket. Valamiért ez a ’72-es generációval megszűnt…”
A két fanatikus
Korosztályából mentalitásával hamar kitűnik, 17 évesen már válogatott, 20 évesen pedig az akkor hosszú évek óta világversenyen elért siker nélküli nemzeti csapat nagy ígérete, az újra szép jövő első számú záloga, és mindjárt a ’92-es barcelonai olimpián gólkirály. Ő a ’94-ben BEK-győztes Újpest egyik csillaga; simán veszi át a marsallbotot a rutinos rókáktól. Atlantában aranyesélyes, megfiatalított válogatott vezéreként, a világ legjobb pólósaként cipeli a vállán a csapatot, aztán a spanyolok ellen elveszített elődöntő után magányosan zokog a medence partján.
A sydney-i olimpia előtti ciklusban doppingügybe keveredik, egy bőrproblémára használt kenőcs miatt cicázik vele a nemzetközi sportdiplomácia, miközben már köré épülne a válogatott. A ’99-es firenzei Eb-győzelem után az ő nevét ordítják társai a vízben, de nem megy le közéjük, eltiltása lejártával a medencében akarja kivívni az ünneplés jogát. „Fantasztikus érzés volt, de igazából nemcsak nekem szólt. A sportdiplomáciának, az országnak, hogy képtelenek vagyunk kiállni egymásért. Ez egy csodálatos csapat, amelyik kiáll valakiért. A magyar vízilabda-válogatott megmutatta, hogy mi ez, hogyan lehet, hogy amikor nyer, akkor kiabálja valakinek a nevét. Ez volt benne a szép. De a lényeg nekem akkor az volt, hogy egy évvel később, az olimpián nyerjünk. Az eltiltásom miatt nem voltam biztos abban, hogy ott lehetek Sydney-ben, akkor még nem voltam része annak a csapatnak.”
Nyolc hónap után mélyről jön vissza, leginkább Varga Zsoltra támaszkodva – ő az a másik furcsa, Benedekhez hasonlóan fanatikus srác, akivel még a Csasziban kötnek életre szóló barátságot. „Éjjel-nappal ott voltunk az uszodában, gyerekkorunk óta hajtjuk egymást előre. Egy egyhetes edzőtáborban körülbelül 30 pólót szakítottunk le egymásról az éjszakai verekedéseink során, volt, hogy úgy mentünk le reggel edzésre, hogy aludtunk egy órát, mert birkóztunk egész éjszaka. Egy iskolába is jártunk, Zsoltot kirúgták a gimnáziumból, én eljöttem. Először beírtunk jegyeket a naplóba, elég sokan. Pontosabban nem mi írtuk be, csak mi bíztuk meg a beírót. 21 fős volt az osztály, abból 14-en egy csapatban játszottunk. Elképzelheted, edzésről mentünk a Rákócziba, sportosztály voltunk, és az első óra mindig azzal telt, hogy mindenki elővette a kalácsát, a kakaóját és reggeliztünk. Ezután Zsolt még fölrobbantotta a vécét egy kémiai kísérlet során… Vízilabdában tőle kaptam a legtöbbet, nagyon sokat segített, amikor visszajöttem a sydney-i olimpia előtt az eltiltásomból. Önbizalom nélkül vágtam bele, aztán eljutottam egy olimpiai döntőhöz, ahol lőttem négy gólt. És aztán ő erőltette azt is, hogy alkalmas vagyok csapatkapitánynak, úgy tudom, Dénesnek is ő mondta, hogy próbáljon meg engem. Beigazolódott, hogy ez jó, nekem is tetszett. De meg kellett tanulni ezt is.”
Legkésőbb 2004-re már a társak tűzbe hozásának igazi mestere, az athéni olimpián százszázalékos teljesítménnyel győz a csapat, Benedekék pedig kétszeres olimpiai bajnokként betonozzák be helyüket a sportág panteonjába. „Hú, nagyon sok – érzékelteti megkönnyebbült sóhajjal az egyszeres és kétszeres közti különbséget. – Az elsőre vársz nyolcéves korod óta, mert azt hallod az uszodában, hogy csak akkor vagy vízilabdás, ha olimpiai bajnok vagy, és a neved föl van vésve a margitszigeti márványtáblára. Mi ebbe nőttünk bele. Voltam két olimpián úgy, hogy még érmet sem szereztem. Ez óriási harc, és amikor végre megvan, akkor egy hatalmas nagy kőtől szabadulsz. Viszont megnyerni a másodikat, az azt jelenti, hogy ugyanazt a szintet tartottam tovább. Nem a csúcsra való felkerülés a nagy dolog, hanem az ottmaradás. Az első hatalmas megelégedettség, a második hatalmas büszkeség.”
Tizennegyedik csapattag
2005-ben szívritmuszavarai miatt lemondja a válogatottságot, 2007-ben a melbourne-i vb-n tér vissza, az akkori ezüstöt a saját szempontjából pozitívumként értékeli, mert „az nem egy egészséges dolog, hogy visszajön a Benedek, és minden jobb lesz. Ez ennél sokkal-sokkal bonyolultabb.” Fáradhatatlanul megy előre Pekingért, a harmadikat megcsinálni „egy hősies dolog”, és ő hős akar lenni. Mutatja az utat a társaknak, hogy kinek mi a szerepe, hol van a helye a rendszerben. És közben őrlődik is, például a „balkezes kérdésen”, hogy abban, az életkorban és játékstílusban is átalakult csapatban „mindenkinek jó legyen. De mindenkinek csak akkor jó, ha nyerünk. Ha valami rossz, de nyerünk, nem beszélünk róla, a problémák sosem akkor jönnek elő, amikor egy csapat győz. És a győzelem mindig meg is erősíti a csapatot, akkor hirtelen halhatatlan lesz, főleg, ha olimpiát vagy vébét nyer. Utána minden sokkal könnyebben megy. A győzelem pluszerőt ad egyénileg is, fejben, önbizalomban is. A feladat az, hogy amikor nem sikerül, akkor is ugyanolyan erősek maradhassunk. A lényeg abban nyilvánul meg, hogy mi nem azért vagyunk jók, mert nyerünk vagy nem nyerünk, hanem mi jók vagyunk, és aztán vagy nyerünk, vagy nem. Ezt a gondolatot kell mindig százszázalékosan átadni.”
A londoni olimpián még Kemény Dénes másodedzőjeként igyekszik egyben tartani a csapatot, de „sosem akartam annál többet beszélni, mint amennyit Dénes abban a három évben rám osztott”. Ezt már egy 2014-es beszélgetésünkben említi, egy évvel azt követően, hogy szövetségi kapitányként a 2013-as vb-n győzelemmel debütált. Az első két év minden világversenyén döntőznek, szakírók szerint ekkortájt ő a világ legjobb edzője. 14. csapattagként „csoportozik” a sportpszichológussal, mert így alkotnak egy olyan közösséget, ami nem csak fényképen mutat jól. „Korábban ez a munka egyének kezelését jelentette egy csapaton belül. Most azon kívül, hogy Imre Tóvári Zsuzsa egyénileg is foglalkozik a játékosokkal, csapatként is dolgozunk együtt. Ez nagy különbség, de nem a korábbi válogatotthoz képest, hanem általában a csapatsportokhoz képest. El kellett döntenem, hogy én ezt akarom-e. Az első alkalom még nagyon furcsa volt, nagyon másfajta munka, de nagyon szeretem. Szerintem nem minden edző tudja megcsinálni, mert csak akkor működik, ha van egy nagyon erős bizalmi viszony közte és a játékosai között. Ha ez hiányzik, akkor a csoportmegbeszélések semmit sem érnek, mert a játékosok nem mernek őszintén viselkedni.” Sokat elárul róla az is, hogy alig két hónappal a hazai rendezésű Eb előtt szívinfarktuson átesett Szivós Mártonnal külön edz az uszodában. „Marci helyzete nem a vízilabdáról, legalábbis nem az eredményes vízilabdáról szólt elsősorban. Hanem előbb az életéről, aztán az életének egy nagyon fontos részéről. Nem a későbbi eredményességet néztem, amikor bementem hozzá a kórházba, vagy amikor beszálltam mellé edzeni. Ott nem az volt az elsődleges kérdés, játszhat-e a válogatottban, hanem hogy vízilabdázhat-e még egyáltalán. Nekem fontos volt, hogy vissza tudjon épülni játékosként. És azt is nagyon fontosnak tartottam, hogy ha úgy alakul, akkor ne így hagyja abba a vízilabdát, hanem saját akaratából. Teljesen más egy ember élete, ha bizonyos dolgokban ő dönthet, mint amikor helyette döntenek. Szóval csak azt szerettem volna, hogy szép lassan és tökéletesen rehabilitálódjon, és úgy gondoltam, ezt az én segítségemmel könnyebben meg lehet oldani.”
A budapesti ezüstérem után egy vb-hatodik hely és egy Európa-bajnoki bronz, valamint elsőre nem mindig érthető szakmai és személyi döntések jelzik, valami nem oké a „családban”. A Benedek-csapat rendes játékidőben veretlenül, egy elveszített 5 méteres párbaj következtében végül az 5. helyen végez a riói olimpián, Tibor csalódottan távozik a kapitányi posztról, a méltatlan szövetségi ajánlatot elutasítja, nem pályázik újra.
2017 elejétől az UVSE szakmai igazgatója, 2018 nyarától a klub OB I-es férfi és ifjúsági csapatának irányítását is átveszi. Újradefiniálja a sportági utánpótlás-nevelés fogalmát, a világ legerősebbnek tartott bajnokságának felsőházába jutó álomcsapatot épít, többnyire gimnazistákból. Május elején jelenti be, hogy visszavonul a vízilabdától. „Szerettem Mester lenni, megkaptam tőle szinte ugyanazt az örömet, mint játékosként, és büszke vagyok a csapatra, amelyikkel másfél szezont együtt dolgoztam. Összességében elmondhatom, hogy szövetségi kapitányként és utánpótlásedzőként is mindent megkaptam, amit megkaphattam, sajnos mindent nem nyerhettem meg, de nem akarok telhetetlennek látszani” – írta közleményében.
Tudtam, hogy beteg, mégis inkább abban reménykedtem, hogy megint csak hátrébb lép. Ő már nyilván tudta, mi jön, hogy ezt a meccset nem ő nyeri. Júliusban még csak 48 éves lett volna. Ha visszajönne, biztosan minden jobb volna.
