A közvetlen perspektíva akkor persze az volt, hogy a szamizdat elveszíti „az önkiadás, a vakremény varázsát”, és az immár szabadon kinyomtatott lapnak az újságosstandokon kell megküzdenie az olvasók érdeklődéséért. De a közeli sajtószabadság korszakában is megőrzendő stencilgép nem a vakremény, hanem a szabadság civil fedezetét, az adott esetben szükségessé váló polgári engedetlenséget jelképezte.
Mindig hazatérni
Konrád számára a hazatérés élete folyamatos vállalkozása volt, de ezúttal tényleg úgy érezhette, hogy aktuális megérkezése magától értetődő és örömteli. Megszűnt az őt másfél évtizede sújtó publikációs tilalom és kommunikációs blokád, véget értek a rendőri zaklatások. Konrád a rendszerváltás, majd a köztársaság éveinek egyik legfontosabb szereplője, morális kariatidája lett, aki civilként, publicistaként, elismert íróként döntő fontosságú ügyekben szólalt meg, akinek szavára nagyon sokan figyeltek. Amikor az akkori kormánypárt, a Magyar Demokrata Fórum szélsőjobboldali szárnya ijesztő mértékben megerősödött, Konrád utcai beszédeket is vállalt. A Demokratikus Charta több tízezres antifasiszta tömegtüntetésének nyitó szónokaként 1992 szeptemberében így kezdte beszédét: „A Ti szátokat szitokszó el ne hagyja! Sok ember csendjének súlya van!” Kiélezett és veszélyes politikai helyzetben azóta sem mondtak ennél fontosabb, súlyosabb mondatot utcai demonstráción. Nem tömeget, hanem polgárok sokaságát akarta látni, és hitt a nehezen definiálható, ezerszer elkoptatott polgári ethoszban. Abban is hitt, hogy minden nehézség ellenére a magyar társadalomban a tömeges elszegényedés és foglalkoztatási katasztrófa ellenére egyfajta polgárosodás megy végbe.
Élete utolsó éveiben Konrád nem egyszerűen egykori próféciája beteljesedését élte meg, hiszen a köztársaságot a választók buktatták meg, és ők tartják hatalmon meggyőző többséggel az új autoriter rezsimet. Hiába próbálná valaki felcipelni a pincéből a régi stencilgépet, a szabadság társadalmi aranyfedezete nem létezik, a „szabadságszerető magyar nép” toposza is egyre kínosabb, porosodó porcelángiccs a vitrinben. A választók többsége ma már nem beszéli azt a nyelvet, amelyet a rendszerváltó elit használt, és eltűnt a politika kimeneti eredménymutatói iránti érzékenység is, pedig az fontos eleme volt a jogállami korszak bő másfél évtizedig tartó stabilitásának. A politikai nyelve fokozatosan távolodott a tényleges társadalmi problémák megnevezésétől, és épített fel egy virtuális valóságot, az új agendát pedig „üzenetekről” és „politikai termékekről” csevegő középszerű politológusok, tehetségtelen politikai „marketingstratégák”, rosszabb esetben véres-szájú uszítók diktálják. Az egykori demokratikus ellenzék ma is gondolkodó és elemző tagjai közül többen is elismerték, hogy vállalkozásuk végérvényesen elbukott, de azt eddig senki nem tudta megfejteni, hogy miféle folyamatok játszódtak le a magyar társadalomban a 2006 őszét követő években. Semmi olyan nem történt a köztársasági időszakban, amelyből okszerűen következne a jogállam összeomlása, és semmi olyan nyereséget nem kínált az új autoriter rezsim, ami miatt a választók részéről észszerű üzletnek tűnne odadobni a jogállamot, a szabadságjogokat, Magyarország soha vissza nem térő felzárkózási esélyét és gyerekeik jövőjét. Konrád sem volt birtokában semmilyen használható magyarázó elméletnek, csak azt érezhette élete alkonyán, hogy utolsó hazatérési kísérlete is kudarcba fulladt.
Konrád eredendő hazatérésélménye 1945-höz kötődik. Elementáris tapasztalata, hogy a holokauszt akkor is túlélhetetlen, ha a vakszerencse vagy a vakvéletlen folytán sikerül valahogy fizikailag átvészelni. Tizenegy éves korában fogta a családi kasszát, és a korrumpálható hatóságoktól utazási engedélyt vásárolt önmaga, nővére és két unokatestvére számára. Felülhettek a Budapestre tartó vonatra egy nappal azelőtt, hogy Berettyóújfalu mintegy ezerfős zsidó közösségének minden egyes tagját a magyar csendőrök a nagyváradi gettóba szállították, majd a már korábban gettóba zárt további húszezer emberrel együtt az Auschwitz–Birkenau felé induló marhavagonokba zsúfolták őket. A csendőrök pontosan tudták, hogy a halálba küldik a transzportokat, legfeljebb a pontos részletekbe nem voltak beavatva. Gyerekként Konrád is tudta, hogy a halál elől menekül, de hogy pontosan mi történik majd a deportáló vonatok végállomásán, azt sem ő, sem senki földi halandó nem tudhatta elképzelni. A Berettyóújfaluba hazatérő Konrádot nemcsak a túlélés szégyene várta, hanem maga a semmi. Szülőfalujának házai álltak, a családi otthon falai is megvoltak, bár az épületet feldúlták, ám élő embert nem talált azok közül, akik addigi létének szereplői voltak. Még érezte a gyerekkori szerelmek izgalmát, a szomszédos osztálytermekben tanuló lányok bőrének illatát, miközben ők már nem voltak sehol, őket már meggyilkolták.
Konrád pontosan, pátosz nélkül és illetlenül pontosan fogalmazott azokban az évtizedekben is, amikor még a magyar holokauszt néhány semmitmondó vagy hazug közhelytől eltekintve jórészt tabu volt. „Több mint kétszáz zsidó gyerek volt a falumban, külön elemi és Talmud iskola, ’45 nyarára már csak heten éltünk. A többit megfojtották… Mindig az unokahúgaimat láttam magam előtt, amikor fulladozni kezdtek. Elképzelem az arcukat, ahogy a szájuk nyitva marad.” Kortársai megpróbálták megérteni, hogy mi történt velük, megpróbálták megérteni a holokauszt egészét, majd tudomásul vették, hogy ez lehetetlen. Konrád bizonyos értelemben érteni vélte a történteket, és nem kertelt az ítélettel sem. „Már negyven éve csendesen undorodom mindazoktól, akik iskolatársaim megfojtásáért felelősek. Senkinek a kivégzését vagy bebörtönzését nem kívántam. Se bosszú, se megbocsátás. A megtörténtet nem lehet sem bűnhődéssel, sem jó cselekedetekkel meg nem történtté tenni. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. Aki ölt, arra ítélte magát, hogy gyilkos legyen.”
Megfigyelve
Mégis ragaszkodott a hazatéréshez és ahhoz, hogy tudomásul véve a holokauszt túlélhetetlenségét, további létezéséhez használható stratégiát dolgozzon ki. Élete során újra és újra megkísérelte a hazatérést, tudva, hogy csak ő építheti fel önmagában azt a hazát, amelyhez megtérhet, amely várja őt, és amely otthont nyújt számára. Az egyik stratégiája a személyes közelítés volt. Szeretett csavarogni és olyan mértékig ráközelíteni az emberekre, ami szükséges volt ahhoz, hogy személyiségük élesen körvonalazódjék és ledobja magáról a társadalom által ráaggatott történeti és jelenkori megnevezéseket. Eredendő vonzódását a liberális alapelvekhez, az individuális szabadságjogokhoz minden bizonnyal élete alapvető traumája magyarázza. A magyarországi társadalmi emancipációban csak mérsékelten bízott, a kollektív cselekvéstől egész életében tartott; a személyességben hitt és az egyéni cselekvés mozgatórugóinak megértésében. Gyámügyi előadóként a külső erzsébetvárosi lerobbant bérházakat járta, majd városszociológusként Szelényi Ivánnal bebarangolták az országot, interjúztak, kérdőíveztek, adatokat elemeztek, modelleket konstruáltak, tanulmányokat és könyveket írtak.
Közösen fejtették ki a redisztributív társadalom koncepcióját, ami a szocialista társadalom talán legnagyobb hatású modellszerű magyarázó elmélete volt. A teória a szocialista társadalmakat osztálytársadalmakként írta le. Polányi Károly integrációs séma tipológiáját alkalmazva, részben pedig azzal vitázva azt állította, hogy egy társadalomban az alapvető egyenlőtlenségek mindig a domináns integrációs séma mentén alakulnak ki. És mivel a szocialista rendszerekben az újraelosztás, tehát a redisztribúció a meghatározó séma, így azok vannak kedvező helyzetben, akik képesek az újraelosztási döntéseket a maguk érdekei szerint befolyásolni. De vajon kik ők; melyek azok az elit csoportok, amelyek a befolyásos pozíciókért küzdenek? Erre a kérdésre próbáltak választ adni a Budapesthez közeli, szép fekvésű Csobánkán 1974-ben írt könyvükben. Szelényi szerint a könyv elkésett, inkább a korábbi évtizedre volt jellemző, hogy a „technokrata” bürokraták összefogtak az értelmiséggel a vaskalapos, ortodox pártbürokratákkal szemben.
Utóbbiak ugyanis brutálisan visszavágtak Lengyelországban 1968 tavaszán, ahol a pártelit keményvonalas szárnya antiszemita kampánnyal vette elejét az ottani reformok további folytatásának. Néhány hónappal később, augusztus végén Csehszlovákiában a Varsói Szerződés hadseregei vetettek véget a „prágai tavasz” néven emlegetett reformkísérletnek, az eretnek csehszlovák pártvezetőket és kormánytagokat pedig bilincsbe verve Moszkvába hurcolták. Magyarországon az 1968 januárjától kezdődő reformkorszak ténylegesen modellváltást jelentett a régióban uralkodó tervutasításos gazdasági modellhez képest, de 1972 novemberében itt is elindult a konzervatív pártelit ellentámadása, majd az értelmiség, mindenekelőtt Lukács György tanítványai elleni hajsza. De e kampány során veszítette el Konrád György is városszociológusi állását, bőven volt tehát ideje Csobánkán könyvet írni. A szerzők úgy vélték, hogy a pártelit ellentámadása átmeneti, és tételük változatlanul tartható. Optimista korszak volt ez, a tervezői ráció diadala. A döntések közelébe került szakértelmiségiek, várostervezők, tértervezők, matematikus közgazdászok, agrármérnökök úgy vélték, hogy ha megkapják a szükséges adatokat, akkor ki tudják számolni az optimális megoldást, meg tudják mondani például, hogy melyik településen kell csatornázni és intézményeket fenntartani, és melyik az a néhány száz „gazdaságtalan” falu, amelyeket okosabb lenne felszámolni. Magyarországon korábban sem létezett soha demokratikus kontroll és politikai elszámoltathatóság, ezekben az évtizedekben pedig a tervezőknek végképpen nem kellett következményektől tartaniuk, ha számításaikba esetleg hiba csúszna. Szelényi vitriolosan írt a szakértelmiségről, Konrád viszont később szeretettel emlékezett azokra a tértervező, várostervező mérnök kollégáira, akikkel együtt dolgozott a hatvanas évek végén: „A tervezőasztal fölé hajoltak és tologatták a maketteket. Imádták csinálni.”
A mai olvasó számára hihetetlen, hogy egy történeti, szociológiai esszékötet megszületését az állam biztonságára ügyelő belügyi szervek pénzt és munkaórát nem kímélve mikrofonokkal, lehallgatóberendezésekkel, megfigyelők és besúgók tucatjaival követték nyomon, kíváncsian arra, hogy a szerzők melyik fejezetnél tartanak éppen, elakadtak-e, és ha igen, miként tudják továbbgörgetni gondolatmenetüket. Groteszk igazolása volt annak a tételnek, hogy az értelmiség az osztályhatalom közelébe került. Mindenesetre Konrád következő csavargása a Gyorskocsi utcai börtönbe vezetett Szelényi Ivánnal együtt. De amíg Szelényi félt a letartóztatástól, félt attól, hogy esetleg időtlen ideig lesz fogságban, Konrád kalandként készült a napokon belül esedékes letartóztatására. Őszinte érdeklődéssel és empátiával hallgatta Fehér Gyula alezredest, aki elmondta, hogy képtelen volt végigolvasni az inkriminált kéziratot, és bár izgatási pert készítettek elő, ő maga izgalom helyett megadta magát a leküzdhetetlen álmosságnak.
A Szelényi Ivánnal közösen kidolgozott elméletet Szabó Miklós történész a kortárs hazai liberalizmus legfontosabb teóriájának nevezte. A Kádár-rendszer alkonyán mind a reformközgazdászok, mind a baloldali indíttatású demokratikus ellenzék tagjai úgy érezték, kezükben a megoldás, amely áthidalhatja a közelgő, vágyott vagy félt kapitalizmus és a társadalmi igazságosság között feszülő ellentétet, hiszen a nagy ellátórendszerek leépítése, az ellátások célzása reményeik szerint nem csak hatékonyabb, de igazságosabb elosztáshoz és hozzáféréshez is vezet. A teória aztán az ezredforduló után összeomlott, jórészt maga alá temetve a liberális politizálás lehetőségét.
Otthon
A hetvenes évek végén tényleg veszélybe került Konrád aktuális hazatérése. Évekre kiengedték Nyugatra abban a hiú reményben, hogy kint marad, majd komolyan felmerült annak a veszélye, hogy megfosztják magyar állampolgárságától. Három hónapos nyilatkozatabsztinenciát tartott, mert el akarta kerülni, hogy az Ausbürgerung (állampolgárságtól való megfosztás) hírhedt náci, majd keletnémet gyakorlatát követve földönfutóvá tegyék. Aztán hazatért és másnap, immár budapesti lakásáról interjút adott egy francia lapnak. Német fordítója betörhetetlen lóhoz hasonlította, amely minden lovast levet a hátáról.
„Az életet notóriusan szépnek találtam, ami, tekintve, hogy pária lettem, a kívülálló szemében furcsa volt.” Létezésének másik stratégiája a szemlélődő, illúziótlan életszeretet volt. Szerette Budapestet és Magyarországot, szerette az ittlétet, a lányokat, a nőket, a gyerekeket, a társaságot, a finom ételeket és borokat, a vacsora utáni kávét és konyakot. És közben a hatvanas évek derekától kezdve regényeket, cikkeket és esszéket írt. Szépprózájában iszonyatos, elviselhetetlen, idegtépő tényeket zsúfolt mozaikszerű részekbe a katarzis vagy feloldás legkisebb lehetőségét sem kínálva. Esszéiben viszont a megbékélést, a feloldást kereste. Ez a kettősség alkotó korszaka utolsó pillanatáig elkísérte. Legnagyobb tévedése a délszláv háborús népirtás relativizálása volt, pedig saját sorstörténete révén is fel kellett volna ismernie, hogy nemcsak a nacionalista szenvedélyeket mozgósították háborús bűnös politikusok, hanem Boszniában népirtás történt, és nem szabad összekeverni a tetteseket az áldozatokkal. Hitt abban, hogy Magyarország ezúttal elkerülheti a tragédiát, stabilizálhatja demokratikus rendszerét, és sikeres felzárkózási pályát futhat be. Amikor a kudarc nyilvánvalóvá vált, nem volt több aktuális mondandója.
Hosszú élete során a hazájától sokszorosan megfosztott Konrád kiharcolta végérvényes hazatérését.
Zolnay János
