Rajk László, a politikus

Hűség és kitartás

  • Mink András
  • 2019. október 19.

Nekrológ

Nem indokolatlan először is föltennünk a kérdést: politikus volt-e Rajk László? Hiszen sosem törekedett professzionális politikai karrierre, sosem tört közhatalmi pozíciók megszerzésére, miniszteri, államtitkári posztra, nem tűzte ki célul, hogy a demokratikus közélet politikai ranglétráján egyre magasabbra és magasabbra jusson. Nem jelentkezett be politikai vezérszerepre, nem publikált nagy ívű politikai elemzéseket, programokat, nem jelent meg politikai beszédeit és állásfoglalásait tartalmazó kötet. Publicisztikáiban a politikai állásfoglalás ugyan markánsan, de mégis rendszerint áttételesen, kulturális témák szűrőjén keresztül jelent meg (Lásd legutóbb Bodyguard építészet c. írását a Magyar Narancs 2019. augusztus 8-i számában).

A szó klasszikus értelmében természetesen politikus volt, ahogy mindenki az, aki nem sorolja magát önként az idióták közé, akik a görög szó eredeti jelentése szerint csak a magánéletükkel, szűkebb mesterségükkel foglalkoznak, nem vesznek részt hazájuk, politikai közösségük ügyeinek intézésében, kivonják magukat az ítéletalkotás, a döntés és az ezzel járó erőfeszítés és felelősség terhe alól. De Rajk László esetében ennél nyilvánvalóan sokkal többről van szó. Pályakezdő művészként már a hetvenes évek legelejétől ahhoz a változatos, de mégis összetartó szellemi, művészi, kulturális és politikai közeghez csatlakozott, amelyből az évtized második felében az emberi jogi alapon álló magyar demokratikus ellenzék kinőtt. Kanadai tanulmányútjáról hazatérve, 1978-ban már e közösség küldötteként, Bence György kérésére és biztatására utazott Lengyelországba, hogy a tiltott, földalatti, azaz a szamizdat sajtó nyomtatási, szervezési és terjesztési módjait, az ellenzéki politizálás technikáit tanulmányozza. 1979 januárjában nemcsak aláírója, hanem aláírásgyűjtője is volt annak a nyilatkozatnak, amely a csehszlovákiai Charta 77 szóvivőinek és aktivistáinak a bebörtönzése ellen emelt szót. Demszky Gáborral és Nagy Jenővel megalapította az AB Független Kiadót, Galamb utcai garzonlakásában, a legendás szamizdat butikban tervezte, nyomtatta és árusította a tiltott, ellenzéki sajtó- és könyvkiadványokat, amíg Kádár állambiztonsági szolgálata ki nem lakoltatta. 1985-ben egyike volt azoknak az ismert ellenzékieknek, akik indultak az országgyűlési képviselő-jelöltségért. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy sokoldalú tehetsége mellett történelmi nevét is, amely az ellenzéki időkben bizonyos védettséget – Kádár többször intette állambiztonsági szolgálatának vezetőit, hogy Magyarországon nem lesz még egy Rajk-per –, egyben országos ismertséget adott neki és az általa képviselt ügynek is, a diktatúra elleni harc és a demokratikus átalakulás szolgálatába állítsa. Ha már úgy és oda született, ahogyan és ahová, maradéktalanul ki akarta használni az ebből adódó mozgásteret.

1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége egyik legfontosabb szervező embere, legismertebb arca lett, alaposan kivette a részét a párt szervezeti hálózatának verbuválásából, a négyigenes népszavazás, majd az első szabad választások kampányában az egyik húzóember volt. 1990 és 1996 között az SZDSZ parlamenti képviselőjeként az új magyar demokrácia kultúrpolitikai intézményrendszerének kialakításában vállalt oroszlánrészt. Az aktív politizálástól akkor sem vonult vissza, amikor 1996-ban erkölcsi okokból, a Tocsik-ügy napvilágra kerülése után lemondott képviselői mandátumáról. Még éveken át az SZDSZ budapesti szervezetének elnökeként próbálta segíteni a liberális városvezetést. Az SZDSZ vég­óráiban, 2009-ben egyike volt az utolsóknak, akik kiléptek a pártból: csak az után, hogy az újonnan választott pártvezetés kilépett önmagából, megtagadta a liberálisok több mint két évtizedes politikai múltját és örökségét. Politikai pályafutásnak, elköteleződésnek, hűségnek és kitartásnak ez bőven elég ahhoz, hogy megkíséreljük felidézni, ki volt Rajk László, a politikus.

 

Egyenes út

Politikai ösztöneinek és ambícióinak forrásvidékét a francia egzisztencialista filozófia ember- és szabadságfelfogásánál kell keresnünk, amelynek kettős pillére a szabad, megalkuvás nélküli önmegvalósítás és a mindenkori, következetesen megélt és kimunkált önazonosság keresése. Rajk László kitűnően tudott franciául is, művészi, kulturális érdeklődése ezer szállal kötődött a háború utáni francia szellemi élethez. Az egzisztencializmus nem absztrakt, ideológiai alapfeltevésekből indult ki, hanem a történelembe ágyazott egyéni létezés, az aktív élet során szerzett élményekből leszűrhető tudás és az abból fakadó tettek összhangját tekintette eszményének. Az erkölcsi tapasztalásból eredő pragmatikus cselekvés – ha kellett, az állhatatos és kitartó kétkezi munka – Rajk László politikusi lényének egyik legfontosabb vonása volt.

Mindez bámulatos empátiával és érzékenységgel párosult. Az egyik legönzetlenebb köz­életi ember volt, hírlett, milyen nagyszerű készsége volt a személyes konfliktusok feloldásában. Gyakorló építészmérnökként testközelből ismerte az építőmunkások világát, a szegénységet és kiszolgáltatottságot. Lelkesen csatlakozott a Szegényeket Támogató Alap kezdeményezéseihez, tervezte és nyomtatta kiadványaikat, szervezte a végül betiltott jótékonysági koncertet.

A 20. századi magyar eszmetörténetben hovatovább ritkaságszámba megy, hogy az ő esetében nincs nyoma markáns világnézeti fordulatoknak, átalakulásnak. A szabadságot sárba tipró hatalom és önkény elleni lázadás természetes létállapota volt, de számos kortársával, közeli barátjával, későbbi politikai küzdőtársával ellentétben nem hatott rá a marxista indíttatású rendszer- és társadalomkritika, és nem ragadta magával a hatvanas évek újbaloldali radikalizmusának kérlelhetetlenül osztályharcos politikai hevülete sem. Ebben személyes habitusán túl szerepet játszhatott az is, hogy már kora gyermekkorában megtapasztalta a sztálinista diktatúra rettenetét, majd az 1956 utáni restauráció hazug kegyetlenségét. Az édesanyja és saját sorsa révén a börtönből frissen szabadult 56-osok és családjaik körében nőtt föl. E körben pedig sokan voltak, akik a kommunista megváltás kételyekkel teli, mégis ellenállhatatlan vonzásában maguk is segítettek megteremteni azt a szörnyet, amely kevés híján őket is elemésztette. Ezzel a szellemi háttérrel és történelmi tapasztalattal nem csoda, hogy Rajk László útja szinte magától értetődő természetességgel vezetett a demokratikus ellenzékbe, majd abba a pártba, amelyik a legkonzekvensebben képviselte a liberális demokrácia, az alkotmányosság, az emberi jogok, a hatalommegosztás és a szabadság eszményeit, és a rendszerváltás éveiben a legeltökéltebben küzdött az ezeket szavatoló demokratikus intézmények létrehozásán és megvédésén.

 

Szembenézni

Mindezek fényében az olvasó, aki részletesebben is ismeri Rajk László rendszerváltás utáni politikai állásfoglalásait, első pillantásra talányos döntésekkel szembesülhet. 1994-ben támogatta a koalíciókötést a választást megnyerő szocialista párttal. 1996-ban a Tocsik-ügy miatt lemondott parlamenti mandátumáról. 2001-ben Demszky Gábort támogatta az SZDSZ elnöki posztjáért vívott küzdelemben, akinek a programjavaslata abban állt, hogy a liberális párt lépjen el az MSZP mellől, és próbáljon önálló pólust létrehozni a politikai centrumban. Közelebbről nézve fölfedezhető e három döntés közös motivációja. Rajk László a rendszerváltás után a magyar demokráciára leselkedő legfőbb veszélyt abban látta, hogy nem lesz egyensúly az autokratikus hajlamú és a közjavak kisajátítására, a korrupt összefonódásra történelmi hagyományai és reflexei folytán készséges, korporatív karakterű magyar bal- és jobboldallal szemben, amelyek nemcsak riválisai, hanem egyben természetes szövetségesei is egymásnak az állam és a magánszféra átláthatatlan összefonódásának és az ezt fenntartó erkölcsi nihilizmus kultúrájának fenntartásában. Hogy a kicsinyes ügyeskedés és a hatalmi pöffeszkedés hol keresztény-konzervatív, hol apparátcsiki-elvtársi maszkban mutatkozó láthatatlan, de társadalmilag és történetileg mélyen beágyazott koalíciója minden erővel el akarja majd söpörni az egyetlen útjában álló akadályt, a szabad és felelős polgárok képviseletére vállalkozó liberálisokat. 1994-ben úgy gondolta, az MSZP túlságosan sok mindent hozott magával a Kádár-kori MSZMP örökségéből, amely már inkább volt az ország javai fölötti rendelkezést biztosító véd- és dacszövetség, mint politikai párt, ezért nem szabad hagyni egyedül kormányozni. Ha a liberálisoknak van esélyük keresztülvinni az intézményes változások azon kritikus tömegét, amelyet már nem lehet visszacsinálni, akkor nem futhatnak el a kihívás elől. Mára feledésbe merült, hogy az 1994-ben hivatalba lépő kormány, ellentétben a mai Patyomkin-koalícióval, még valódi, konfliktusokkal teli koalíció volt. Más kérdés, hogy azóta kiderült: szinte mindent vissza lehetett csinálni. A Tocsik-ügy kirobbanása után Rajk arra figyelmeztetett, hogy a liberálisok léte és történelmi szerepe értelmét veszti, ha az SZDSZ is belesüpped a korporativizmus posványába. Demszky rövid életű pártelnöksége pedig sikertelen kísérlet volt arra, hogy a liberális ellensúly fontosságáról a magyar közvéleményt meggyőzzék. A kudarc kétségtelen, ám ha körbetekintünk a pártállami autokráciába visszahanyatló, NER-dúlta magyar rónán, nem mondhatjuk, hogy az aggodalmai alaptalanok voltak.

 

A hiányzó hős

Demszky elnökségének kudarca után Rajk László lényegében visszavonult az aktív politizálástól. Visszahúzódott arra a terepre, a kultúrába, ahol egyébként is otthonosabban mozgott, és amelyet mindig is a politikacsinálás legfontosabb színterének gondolt. Művészi munkái, filmjei, történeti kiállításai, mindenekelőtt az Auschwitz–Birkenau Múzeum ma is legjobb állandó kiállítása a magyar holokausztról, mind azt szolgálták, hogy a magyar nemzet és a magyar állam végre valóban képes legyen szembenézni múltjával, felelősségével, mert a demokratikus magyar politikai közösség nem épülhet másra, mint az őszinte önismeretre. 2011-től Missingseries.org (Hiányzó sorozat) címen indított önálló művészeti portált, amely a közelmúltból kiradírozni kívánt hiányzó hősöknek, hiányzó köztársaságnak, hiányzó sorsoknak, hiányzó szobroknak kívánt emléket állítani. A művészi program keretében született munkáit több különböző alkalommal kiállításokon is bemutatta. 2019. február 7-én a 70. születésnapját politikai-művészeti tárlattal ünnepelte a Fuga Építészeti Központban, amelyet egyben a Széchenyi Művészeti Akadémián elnyert tagságának székfoglaló kiállításaként rendezett. A tárlaton a hiányzó sorozat több emblematikus darabja is szerepelt, köztük a „hiányzó paragrafus”, a magyar köztársaság felszámolása. 2019. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapján, az újratemetés 30. évfordulóján, egy újabb grafikai villámkiállítással és a Néma felállás címmel meghirdetett flashmob szervezésével szállt sokadszor és töretlenül szembe az új magyar autokrácia történelemhamisító propagandagépezetével. Felfoghatatlan, hogy ez a fáradhatatlan, megtörhetetlen szívű és akaratú ember már nincs velünk. Az egyik fájdalmasan hiányzó hős most már ő maga.

 

Neked ajánljuk