Jóllehet, mellette ülő kolléganőjének, akivel beszélgetésben voltam, csak annyit jegyeztem meg, igaz, mások számára is jól hallhatóan, a számomra átláthatatlan, s nevetségesen bonyolult, káoszos ügymenetről, hogy az egész olyan, mintha egy Jiří Menzel-filmben lennénk. Egy pillanatra, zavart csodálkozással mindenki felkapta a fejét, s a tekintetek a dús hajúra szegeződtek. Hogy kicsoda-micsoda? Ekkor az ügyintéző nő ökle újra lesújtott. S mintha valamiféle bokszmeccsen lennénk, újra kieresztette a hangját: „Jiiiiiiiiiiiiiiiiiiiří… Menzel!” Ekkorra persze már majd mindenki megértette a helyzetet, néhányan mosolyogtak. Az ügyintéző nő szeme fátyolos lett. Igen, Jiřít (szerencsésebbeknek: Jirkát), igen, Menzelt lehetett szeretni. Mind a személyét, mind a filmjeit. A magyar moziközönség többsége gyakran és szívesen váltott jegyet filmjeire. Szerethető filmeket rendezett. Nem sok ilyen rendezője van a filmművészetnek.
Mi történhet egy vidéki állomáson?
Ha megpróbálnánk számba venni, mondjuk, tíz olyan filmrendezőt – Bressontól Antonioniig, Fellinitől Buñuelig, Cassavetestől Tarkovszkijig, Jancsó Miklósig és így tovább –, akik megteremtették a modern filmet, Jiří Menzel biztosan nem lenne köztük. Na persze az említetteknek volt egy-két évtized előnyük. Érzelmeink nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket. Bárhogyan mesterkedik is az élet: talán még harmincéves sincs, amikor első játékfilmjéért, a Szigorúan ellenőrzött vonatokért Oscar-díjat kap. Hihetetlen pályakezdés! Siker a világban, siker az (akkor még) csehszlovák mozikban. (Nálunk is.) Ünnepnapok a mindennapi életben. Majd tíz évvel későbbi filmjében (Játék az almáért), főiskolai társa, Věra Chytilová a maga kegyetlen szeretetével teszi nevetségessé az egykori pernahajder amorózót, természetesen maga Menzel játssza a főszerepet.
Talán rövid időre óvatlanná is válik. Bűnügyi filmet forgat a popkirálynővel, Eva Pilarovával (Bűntény a mulatóban). De hamarosan visszatér legkedvesebb tanára, Otakar Vávra tanításaihoz. Menzel nem „teoretikus” művész, nem „elátkozott” művész, nem „kegyetlen” művész. A mesterségbeli fogások érdeklik; nem az elmélet, hanem a forgatás, a vágás konkrétumai. Vávra, aki majdnem annyi filmet forgatott, mint az amerikai John Ford, türelemmel magyarázza neki és nemzedéktársainak, hogy amiért a filmrendezőnek mindvégig gyötrődnie és dolgoznia kell, az nem más, mint a néző odaadó figyelme. Ritka képkivágatok, rafinált kameramozgások, bonyolult beállítások – a csudába velük. A lényeg az, hogy a néző azonosulni tudjon a szereplővel-szereplőkkel, hogy azt érezze, a sorsuk az ő sorsa is.
Na, de hogyan lesz ebből karakteres filmrendezői stílus?! Tényleg, meg tudná valaki is mondani, hogy mi, milyen a Jiří Menzelre jellemző rendezői filmstílus? Mik a karakterei? Ugye nem könnyű megtalálni erre a választ? Sőt, kifejezetten nehéz. Ha egyáltalán találnánk ilyent. Menzel filmjeiben ugyanis a filmes kifejezőeszközök – egyszerűen szólva – nem tolakodnak a szereplők elé. Képsoraiban valahogy mindig a szereplő marad a fontos. (Ezért könnyebb a nézőknek azonosulni is velük.) Nem szereti a harsány megnyilvánulásokat, sem a kifejezésmódban, sem a viselkedésben. Nem állítható, hogy ilyesmi nem fordul elő nála, de csak nagyon ritkán. Nincs semmi őszintétlen haverkodás, homályos célozgatás valami bizonytalanra, hivalkodó bátorság. Szereplői befelé figyelnek, fontos számukra a maguk tisztessége. Talán a legfontosabb. Akár buták, akár okosak.
Kivételes, ahogyan a mindennapi élet megfogalmazásában sikerrel kerüli el a naturalizmust. Beállítottsága következtében irtózik a közönségestől. Vigyázat: nem az élőtől, az eleventől! De az úgynevezett életszagút nem bírja a kamerája. Groteszk hajlamú. Megmutat egy figurát, egy alakot, egy helyzetet, de már magában a megmutatásban megérezzük Menzel leheletfinom távolságtartását, együttérző, ám kritikus szemléletével összefonódva. Ettől kapnak különös karaktert filmjeinek alakjai. Különös figurák, de mégis mindegyikük olyan, mintha ismerősünk volna. Kétségtelennek tűnik, hogy a Menzel-filmek (egyik) forrását a burleszk filmtörténeti vidékein kell keresnünk, talán nem is a kezdetek évtizedeiben, hanem kissé későbbről, Stan és Pan sikereinek éveiben. Sokat tanult a burleszktől, de úgy, hogy néhány jellemzőjét megtartotta, ám sokban egyéniségéhez hasonította ezt az ősi (többek által egyetlen igazi filmművészetinek tekintett) műfajt. Megtartotta racionalizmusát, de nem „intellektualizálta el”, mint több filmjében Jacques Tati. Az eltérések közül talán a legfontosabb a filmek „sebességének” megváltoztatása. Sokszor halljuk a kifejezést: „az események filmszerűen zajlottak le”. Értelmezésem szerint ezzel nemcsak azt akarjuk kifejezni, hogy látványosan, képszerűen peregtek le, hanem azt, hogy az átlagosnál (a megszokottnál) gyorsabban is. Nos, Menzel filmjeiben (kivált pályájának minden bizonnyal jobb filmeket termő első felében), körülbelül a ’80-as évek közepéig – ahogyan mondani szokás – „visszavett” a burleszk hagyományosan gyors tempójából. Nagyon karakteres vonása ez Menzel filmrendezői művészetének, másképpen fogalmazva: Menzel jó barátságban van a lassúsággal. (Talán nem egészen függetlenül, főiskolai tanára, Milan Kundera hatásától.) Az igazi nagyszerűség persze az, hogy az ő lassúsága nem unalmas. Sőt, gondolatokkal, érzelmekkel, ábrándokkal telítődik, talán mert olyan helyszíneken – mondhatni – folydogál a cselekmény, „ahol semmi sem változik”. Ahol a várakozó állapot a „természetes” állapot. Várakozás egy történelmi fordulatra, várakozás egy igazságosabb s jobb életre, vagy épp várakozás egy termést megmentő, kiadósabb esőre, netalán egy már sokszor megígért, finom randevúra.
Mert mi történhet egy kisebb, vidéki pályaudvaron? Az állomásfőnök (és a felesége), a forgalmista, a váltókezelő megpróbálják valahogy, kialakult szokásaiknak megfelelően elütni az időt két vonat érkezése, áthaladása között. Többségük magatartásán a ritka rendkívüli helyzet (német megszállás) sem változtat igazán, egyedül az új ember, a fiatal Miloš Hrma szeretne változást, például szüzessége elvesztését (Szigorúan ellenőrzött vonatok). S vajon mire számíthatnak a kladnói vasmű ócskavastelepének kényszermunkásai? Hogy megszűnik az „osztályharc”? Hogy a nemzetközi paktumokat elviszi az ördög? (Pacsirták cérnaszálon) S vajon nem elégedettek-e mindennapjaikkal a Szeszélyes nyár főszereplői: a kanonok, az őrnagy és az úszómester, akik a kora délutáni, enyhülő napsütésben bőven eszegetik a hatalmas befőttesüvegből a finomságos utopenec csodás példányait, miközben, titokban a frissen falujukba érkezett kötéltáncos-bűvész (ki más alakítaná, mint maga Menzel!) partnernőjéről álmodoznak. Adhatna-e ennél többet nekik az élet? Ennél jobban reménykedhetnének?
És vajon miben reménykedhetett maga Menzel, amikor a „prágai tavaszt” megfojtották a Varsói Szerződés hadseregei, s filmjét – Pacsirták cérnaszálon – egyszer s mindenkorra betiltották és „gondoskodtak róla”, hogy majd egy évtizedig ne kapjon munkát? Nem tudhatta, hogy miként halad majd a történelem, s hogy 1990-ben a Berlinalén Arany Medvével díjazzák ugyanezt az alkotását. Vajon úgy viselkedett, mint filmjeinek hősei? S rendületlenül folytatta kedves írójának, forgatókönyvírójának, Bohumil Hrabalnak az olvasását? Akitől oly sok mindent tanult? Például szorgalmat és türelmet. Sőt, 1968 augusztusa után, mintha Menzel úr állhatatosabban gyakorolta volna a türelem erényét, mint Hrabal úr. (Esterházy Péter szerint ez a megszólítás járta közöttük.) Jó néhány jeles rendezőkollégájától eltérően (Oscar-díjjal a zsebében) nem ment Nyugatra szerencsét próbálni.
Erotikával felfuttatva
Nagy szavak nélkül nehéz lenne megfogalmazni, mi késztette maradásra. Tény, hogy új filmjének – Magány az erdőszélen – premierjére egész 1976. szeptember 1-jéig kellett várnia. Címét nem nehéz némiképp szimbolikusan értelmeznünk. Személye – nagy állami „rásegítéssel” – elszigetelődött, és közben felnőtt új ideákkal, új igényekkel egy új moziközönség, s egy új cseh filmrendező-nemzedék. Maga is magányos lett, s a pálya szélére került. Mint ismeretes: senki sem ballag önként a pálya szélére.
Ám Menzelnek szerencséje volt: a film készítésében melléje szegődött Zdeněk Svěrák, a hetvenes-nyolcvanas évek cseh filmművészetének egyik meghatározó alakja. A főszereplő Komárek bácsi figurájában nem nehéz fölfedeznünk Menzel korábban megrajzolt alakjainak néhány vonását, legfőképpen azt az emberi tartást, amely filmjeinek főalakjaiban végigvonul egész rendezői pályáján. Együttműködésük zajos sikere Az én kis falum, amely 1987-ben a „szűkített” ötös listán szerepelt az Oscar-jelöltek között a nem angol nyelvű filmek kategóriájában. Társadalomkritikája, intellektuális ereje szinte meg sem közelíti a Pacsirtákat, de karakterében újfajta próbálkozást jelent a rendezői életműben, nemcsak a falusi élet eszement mindennapjainak a megmutatásával, a korrupciók folyamatos elviselésének rajzával, hanem az emberek közötti szolidaritás csendes erejének felmutatásával. (Ezzel „rokonlelkű” filmje talán a később forgatott Hóvirágünnep.) A Magány az erdőszélen már jelzi azt az érdeklődés- és értékhangsúly-eltolódást, ami a hetvenes évek második felétől Menzel filmjeiben bekövetkezett.
Az a benyomásom, persze vannak ritka kivételek (!), hogy annak a filmrendezőnek, akinek filmjét betiltották – ezért-azért, amazért –, nemigen tudja megismételni a „bedobozolt” filmjében tanúsított, megfogalmazott éles határozottságát. Ez természetesen nem vád vagy épp rosszallás kíván lenni, hanem „csak” egyszerű tapasztalás. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy Menzel érdeklődése – életművének második felében – mind térben, mind időben kitágul, kiszélesedik; fontos szerepet kap benne a táj, a természet, az úgynevezett vidéki élet, valamint az első Cseh Köztársaság, általánosabban: a „régi, úri világ” itt-ott nosztalgikusra színezett esztendői. De volt mire alapoznia. A Szigorúan ellenőrzött vonatok befejező részében a vonatvezető fülkében Hrma áll, feltartott kézzel, a német katona fegyvere előtt. A vonat lassan halad, egy ritkásabb cseh erdőségen. Itt-ott régiesen épített, düledező falusi villák, a domboldalakon virágok, réten bóklászó állatok, egy asszony igyekszik a vonatsínek közelében, talán tejért megy. Egy-egy villanásra látni Hrma felemelt-feltartott kezét. Menzel gyengéd patriotizmusa alig észrevehető. De észrevehető. S látunk talán ehhez hasonlókat a későbbi Menzel-filmekben is. Rendezői tudatossága, érzékenysége csodás pontossággal működik: a néző elérzékenyülése előtti minutában vágja el a snittet. „Tudják, mik a csehek?! Felelőtlen népség!” – ordítja mindenki fülébe Zdeniček tanácsos úr az állomásfőnöki irodában, amikor felfedezi, hogy milyen gyalázatos atrocitás érte a Cseh Államvasutak körpecsétjét. Tapička forgalmista csínyjeit az is meséli, aki nem látta a filmet, amelyben a forgalmista a vasúti körpecsétek lenyomataival látja el a forgalmista lány combját, fenekét. (Persze mi, magyarok kissé felkészültebbek voltunk, hála Kabos Gyula „egy lehelet, egy a párna” ugyancsak népszerű, „bevezető” filmes tanfolyamának.) De tapasztalhatjuk Menzel filmjeiben szinte mindvégig: filmjei – hogy konyhatechnikai kifejezéssel éljek – erotikával vannak „felfuttatva”.
Régebben annyit nevettünk
Éppen a Svěrákkal való szorosabb együtt gondolkodás idején érkezik hozzá jó felkérés Magyarországról is. Az évek során millió és millió szállal kötődik a magyar filmművészethez, a magyar színházi élethez. (Sajnos magyarországi színházi tevékenységét alig-alig ismerem.) Szerepel Maár Gyulánál, Simó Sándornál, Szabó Istvánnál. Most egyetlen szálat húzok ki ebből az egymásba fonódó kötegből: részvételét Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmjeiben. Gyarmathy Líviával a fáma szerint egy Teheránba tartó repülőgépen ismerkedtek össze, ekkor hívta meg Lívia a Koportos majd később a Minden szerdán című filmjében való részvételre. (Ekkoriban még volt pazar nemzetközi filmfesztivál Teheránban!) Azért említem ezeket a filmeket, mert ezek mintha társai is lennének Menzel alkotásainak, itt-ott természetesen hasonlítanak is egymásra színészvezetésben, történetbonyolításban. S Bán János remek színészünk szerencséjére, aki mindkét rendező filmjében emlékezeteset alakított. Ám a lényeg inkább egy különös, szinte bizalmasan egybecsengő humanista világlátás, amely az élet dolgaira vonatkozik. Némi túlzással azt mondhatnánk magunknak: a szomszéd faluban lakunk.
Pályájának második felében visszatér ifjabb kori írótársaihoz, Bohumil Hrabalhoz és Vladislav Vančurához, az új évtizedekben az ő mondataikban érzi otthon magát. A Mesés férfiak kurblival próbálkozása után jön a Sörgyári capriccio, a Vége a régi időknek, az Őfelsége pincére voltam. Színes, ráérős, hosszú meséjű történetek a cseh múltból. Remek színészekkel, furcsa dramaturgiai fordulatokkal – s persze telis-tele vidámsággal, kivált a Sörgyári capriccio. Hiszen régebben annyit nevettünk. Ám mintha Menzel költészete halványult volna. Kellemes még, de szikárabb. Tűnőben a lágy őszinteség, a groteszk kér magának helyet, keményen, olykor félreérthetetlenül. Már nem nagyon bocsátjuk meg magunknak az elvesztegetett félórákat, talán már szégyelljük is az ábrándozással töltött perceinket, mintha lustábbak lennénk az erotikával való játékra. Minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a bennünk zajló tragédiákat elfedjük, eltakarjuk. Hiába tapasztaljuk, hogy igyekezetünk – mint ezt Menzel, aki úgy ismeri Kelet-Közép-Európát, mint a tenyerét, nekünk oly szívesen megmutatja – mennyire groteszk és nevetséges. Barátunk, Jiří elment, de filmjei itt vannak velünk, és napról napra egyre aktuálisabbak lesznek.
