Bertók László egy somogyi faluban, Vésén, szegény parasztcsaládban nőtt fel. Csurgón érettségizett, Nagyatádon élt, majd 1965-ben került Pécsre, ahol nemcsak otthonra, állásra, hanem alkotótársakra és az ízlését, irodalmi gondolkodását, a későbbi szakmai kapcsolatait is meghatározó barátságokra talált. A város Weöres Sándorhoz és főleg Csorba Győzőhöz köthető modern irodalmi hagyományainak örököseként az intellektus, a türelem, az újragondolt klasszikus formák, valamint az egzisztenciális kétely költőjévé vált. A szövegépítés, a vágások, az elhallgatások, a kihagyások technikája, a bertóki rímtechnika és rímszótár, a nyelv töredékessé, hibássá tétele, a szavak elharapása aztán olyan utakat nyitott, amelyeken például a szintén pécsi kötődésű Parti Nagy Lajos is elindult.
A középiskolai irodalmi szakkörben írt, publikálatlan, legfeljebb zsengéknek nevezhető verseiért 1955-ben nyolc hónapra börtönbe zárták. A versekben a padláslesöprésekről, az állatok elhajtásáról és általában a falu kiszolgáltatottságáról, elszegényedéséről, az egyszerű, de tisztességes emberek megalázásáról beszélt. Valaki feljelentette, a fekete autó elvitte, elítélték. Egész életét meghatározta ez a traumatikus élmény, csoda, hogy nem vette el örökre a kedvét a költészettől. Bár azt megtanulta, hogy csakis személyes problémákról írjon, a közéletet, a politikai utalásokat messze kerülje el. És ezt be is tartotta, egészen a 2010-es évekig.
A pálya csúcsa a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján született különleges, a saját szabályait követő szonettek idejére esett. Körülbelül háromszáz ide tartozó versről beszélhetünk, ezek java része a ma már klasszikusnak számító Három az ötödiken (1995) című kötetben olvasható. A népdal tömörítő, a ritmust mindig követő egyszerűsége és az önmarcangoló, állandóan kérdező, kételkedő, néha a megszólalást magát is óriási tehernek megélő attitűd a szigorúan csak két rímpárt végigfuttató szonettekben úgy tudott mélyen metafizikus lenni, hogy azt hihettük, a költő improvizál. Nemigen látni ilyesmit másnál. Később, már a kétezres években a haikuszerű, rímes „háromkákkal”, melyekből sok száz született, valami hasonlót teremtett, sok-sok játékkal, örömmel, sok keserűséggel, de filozofikummal is: „A másik ember / titkos kapcsolat a / reménytelennel.”
Nagyjából húsz éve jelent meg az életműben egy aztán mindent meghatározó téma: az öregedés és vele a betegség, azaz a test hanyatlása. Az első versek a meglepetésről szóltak, aztán ez döbbenetté, majd ijedtséggé alakult, amit az ösztönös tiltakozás követett, hogy legvégül a belátás hangjaira kerüljön a hangsúly, egyre több iróniával és humorral. A „sose halunk meg” lendületét fogta vissza az öregedés első tapasztalata, a „velem is megtörténhet” valósága váltotta ki a döbbenetet, az élet törvényszerűségeinek elfogadása pedig azt a belenyugvó beszédpozíciót szülte, ahonnan az utolsó hat–nyolc év verseit halljuk.
Utolsó éveiben, utolsó köteteiben Bertók a betegség költőjévé vált. Tabuk nélkül, rövid darabokban írt az öregedő, romló test kínjairól, az egyre számosabb nyavalyákról, a nem múló fájdalmakról, a szinte mindig kellemetlen, néha megalázó, néha komikus szituációkat szülő, egymást érő vizsgálatokról. De a betegség metaforáját a társadalom és a közélet állapotára is egyre gyakrabban alkalmazta, és az utolsó tíz–tizenöt évben már a politikát is érintik a versei: „Ígérték, rájuk szavaztál, hogy vigyék, / most meg tőled kérdezgetik, miképp.” (Szavaztál) Vagy: „Mennyit hazudnak, édes istenem, / és mindent azért, hogy neked jobb legyen.” (Édes) Egy szelíd, konzervatív, mindig visszafogott, mindig elegáns polgár szarkasztikus, találó megjegyzései mögött egy egész élet megpróbáltatásai és bölcsessége csillan meg, egyszerre szórakoztató, elgondolkoztató és elszomorító olvasni ezeket a szövegeit.
Az ő őszikék korszaka tehát nem nosztalgia, pláne nem könnyes búcsú volt, hanem afféle készülődés. Riport a halálba vezető útról. A metafizika mellett immár sok fizikával és biológiával. Szalmaszálra írt firkáknak nevezte a kétsoros, rímes verseit, a szövegek és önmaga jelentőségét is lefelé tolva, merthogy a szerénység és az állandó őrlődés, bizonytalanság személyiségének és költészetének alapkaraktere volt. Utolsó kötetét a nyáron, szerencsére, még lezárta, költői végrendeletként hamarosan olvasható is lesz. Benne efféle versekkel: „Azt hiszed, nyavalyog, pedig csak egy ember / próbál megbékélni a reménytelennel.”
