Nekrológ

Fogás a reménytelenségen

Bertók László (1935–2020)

  • Bedecs László
  • 2020. november 1.

Nekrológ

Egynéhány irodalmi lap és intézmény már a decemberben esedékes születésnapjára készült, de az ünneplés helyett már csak a búcsúra és a méltó megemlékezésre lesz alkalom.

Bertók László egy somogyi faluban, Vésén, szegény parasztcsaládban nőtt fel. Csurgón érettségizett, Nagyatádon élt, majd 1965-ben került Pécsre, ahol nemcsak otthonra, állásra, hanem alkotótársakra és az ízlését, irodalmi gondolkodását, a későbbi szakmai kapcsolatait is meghatározó barátságokra talált. A város Weöres Sándorhoz és főleg Csorba Győzőhöz köthető modern irodalmi hagyományainak örököseként az intellektus, a türelem, az újragondolt klasszikus formák, valamint az egzisztenciális kétely költőjévé vált. A szövegépítés, a vágások, az elhallgatások, a kihagyások technikája, a bertóki rímtechnika és rímszótár, a nyelv töredékessé, hibássá tétele, a szavak elharapása aztán olyan utakat nyitott, amelyeken például a szintén pécsi kötődésű Parti Nagy Lajos is elindult.

A középiskolai irodalmi szakkörben írt, publikálatlan, legfeljebb zsengéknek nevezhető verseiért 1955-ben nyolc hónapra börtönbe zárták. A versekben a padláslesöprésekről, az állatok elhajtásáról és általában a falu kiszolgáltatottságáról, elszegényedéséről, az egyszerű, de tisztességes emberek megalázásáról beszélt. Valaki feljelentette, a fekete autó elvitte, elítélték. Egész életét meghatározta ez a traumatikus élmény, csoda, hogy nem vette el örökre a kedvét a költészettől. Bár azt megtanulta, hogy csakis személyes problémákról írjon, a közéletet, a politikai utalásokat messze kerülje el. És ezt be is tartotta, egészen a 2010-es évekig.

A pálya csúcsa a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján született különleges, a saját szabályait követő szonettek idejére esett. Körülbelül háromszáz ide tartozó versről beszélhetünk, ezek java része a ma már klasszikusnak számító Három az ötödiken (1995) című kötetben olvasható. A népdal tömörítő, a ritmust mindig követő egyszerűsége és az önmarcangoló, állandóan kérdező, kételkedő, néha a megszólalást magát is óriási tehernek megélő attitűd a szigorúan csak két rímpárt végigfuttató szonettekben úgy tudott mélyen metafizikus lenni, hogy azt hihettük, a költő improvizál. Nemigen látni ilyesmit másnál. Később, már a kétezres években a haikuszerű, rímes „háromkákkal”, melyekből sok száz született, valami hasonlót teremtett, sok-sok játékkal, örömmel, sok keserűséggel, de filozofikummal is: „A másik ember / titkos kapcsolat a / reménytelennel.”

Nagyjából húsz éve jelent meg az életműben egy aztán mindent meghatározó téma: az öregedés és vele a betegség, azaz a test hanyatlása. Az első versek a meglepetésről szóltak, aztán ez döbbenetté, majd ijedtséggé alakult, amit az ösztönös tiltakozás követett, hogy legvégül a belátás hangjaira kerüljön a hangsúly, egyre több iróniával és humorral. A „sose halunk meg” lendületét fogta vissza az öregedés első tapasztalata, a „velem is megtörténhet” valósága váltotta ki a döbbenetet, az élet törvényszerűségeinek elfogadása pedig azt a belenyugvó beszédpozíciót szülte, ahonnan az utolsó hat–nyolc év verseit halljuk.

Utolsó éveiben, utolsó köteteiben Bertók a betegség költőjévé vált. Tabuk nélkül, rövid darabokban írt az öregedő, romló test kínjairól, az egyre számosabb nyavalyákról, a nem múló fájdalmakról, a szinte mindig kellemetlen, néha megalázó, néha komikus szituációkat szülő, egymást érő vizsgálatokról. De a betegség metaforáját a társadalom és a közélet állapotára is egyre gyakrabban alkalmazta, és az utolsó tíz–tizenöt évben már a politikát is érintik a versei: „Ígérték, rájuk szavaztál, hogy vigyék, / most meg tőled kérdezgetik, miképp.” (Szavaztál) Vagy: „Mennyit hazudnak, édes istenem, / és mindent azért, hogy neked jobb legyen.” (Édes) Egy szelíd, konzervatív, mindig visszafogott, mindig elegáns polgár szarkasztikus, találó megjegyzései mögött egy egész élet megpróbáltatásai és bölcsessége csillan meg, egyszerre szórakoztató, elgondolkoztató és elszomorító olvasni ezeket a szövegeit.

Az ő őszikék korszaka tehát nem nosztalgia, pláne nem könnyes búcsú volt, hanem afféle készülődés. Riport a halálba vezető útról. A metafizika mellett immár sok fizikával és biológiával. Szalmaszálra írt firkáknak nevezte a kétsoros, rímes verseit, a szövegek és önmaga jelentőségét is lefelé tolva, merthogy a szerénység és az állandó őrlődés, bizonytalanság személyiségének és költészetének alapkaraktere volt. Utolsó kötetét a nyáron, szerencsére, még lezárta, költői végrendeletként hamarosan olvasható is lesz. Benne efféle versekkel: „Azt hiszed, nyavalyog, pedig csak egy ember / próbál megbékélni a reménytelennel.”

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.