A német kvartett zenetörténeti jelentősége ma már vitathatatlan, s annak rögzítése, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekbeli posztpunk, new wave, majd a kilencvenes években berobbanó elektronikus tánczene számtalan irányzata mennyi mindent köszönhet nekik, hosszú ideje kötelező kör a róluk szóló írásokban. Ha pusztán fölsorolnánk, ki mindenki említette ihlető forrásaként is a zenéjüket David Bowie-tól a Depeche Mode-on át a Detroit Sound techno előadóiig, az is bekezdéseket töltene meg. A Kraftwerk élő klasszikussá válására a 2014 januárjában odaítélt Grammy-életműdíj, s még inkább a New York-i Modern Művészeti Múzeumban (MoMA) rendezett nyolcnapos koncertsorozat (2012. április 10−17.) ütötte rá a pecsétet.
Florian Schneider ekkor már nem volt az együttes tagja, 2008-ban távozott. Azóta nemigen lehetett hallani róla; de így volt ez aktív pályafutása idején is. Jellemző, hogy haláláról is szűk egy hét múltán, május 6-án értesült a nagyközönség: a hírt alapítótársa, Ralf Hütter jelentette be.
A Kraftwerk imázsának mindig is fő eleme volt a megközelíthetetlenség. Ez részben a projekt jellegéből fakadt: a zenészek személye lényegtelen, csakis a szintetikusan előállított hangok és az általuk kiváltott hatás a fontos. Ralf és Florian ezt az imázst az együttes nemzetközi befutása, az 1974-es Autobahn óta építgette, s ennek szellemében dolgozott velük a nagy korszak (1974–1986) két másik résztvevője, Karl Bartos és Wolfgang Flür is. Düsseldorfi bázisuk, a halandó számára bevehetetlen Kling Klang Studio is e mítosz része lett: a titokzatos hanglaboratórium, az elektronikus zene szentélye, ahová a négy zenei szakmunkás (Hütter nevezte így többször is magukat) nap mint nap bejár letudni a kötelező penzumot.
E visszahúzódás azonban nem csak művészi manír, következett Hütter, s főleg Florian Schneider egyéniségéből is. „Ugyanazt a nyelvet beszéltük. Magányos farkasok és különcök voltunk. Kling úr és Klang úr. Egymás hasonmásai” – mondta Schneider ritka nyilvános megszólalásai egyikében. Interjúszituációban talán csak egyszer, az 1975-ös amerikai turnéjukon engedte el magát: 1975. április 20-án, egy nappal a chicagói koncertjük után rögzítették a helyi független Triad rádióban azt a fölvételt, amelyen Schneiderék először beszélnek hosszabban a zenéről vallott nézeteikről. Annak a Kraftwerk-hangzásnak az első, ha úgy tetszik, elméleti megalapozása ez az interjú, amely az Autobahnnal indult, de amely a maga teljességében először az 1975 őszén kiadott Radio-Aktivitätben jelenik meg. „Figyelem a hangokat. Sokkal több az emóció bennük, mint amennyit a fülünk érzékel belőlük. (…) Hallgatom a rádiót, a mindennapi élet zajait, mindazt, amit az emberek általában zajnak tartanak. Pedig mindez a bennünket körülvevő világ zenéje. Csak nyitottnak kell lenni, hogy az utcán sétálva meghalljad ezt a szimfóniát. (…) Az elektronikával dolgozva is a hangok forrására figyelsz, és megtanulhatod, hogy bármilyen hangot szét lehet bontani. Elzúg egy repülő fölöttünk, és én ismerem ennek a hangnak minden fázisát. Mindenhol ugyanez történik.” Ismerős gondolatok: Schneider három évvel Brian Eno műfajteremtő lemeze előtt (Music for Airports – Ambient 1.) keres arrafelé új utakat, mint majd az enói „nem-zene forradalom”.
Hütter és Schneider ekkortájt, a hetvenes évek közepén szakítottak véglegesen az Autobahn előtti munkásságukkal. Az amerikai koncertkörút anyaga még igencsak eklektikus volt, bőven játszottak darabokat első három lemezükről is (Kraftwerk 1 – 1970; Kraftwerk 2 – 1971; Ralf & Florian – 1973). Ezek azonban utóbb kiestek a Kraftwerk hivatalos kánonából, a többször kiadott és újrakevert Der Katalog Kraftwerk-összkiadásban is csak az Autobahntól a Tour de France Soundtrackig (2004) terjed a Hütterék által is vállalt nyolc sorlemez.
Pedig Ralf és Florian 1974 előtti munkái, az angol műszóval némi lekicsinyléssel „krautrocknak” nevezett experimentális zene nélkül az egyedi Kraftwerk-hangzás aligha születik meg. A II. világháború alatt vagy a közvetlenül utána született német generáció az élet majd minden területén, így a zenében is kereste a helyét: egyszerre akart kozmopolita és sajátosan német lenni; olyan német, amely bár értelemszerűen kapcsolódik az apák világához, mégis mindenben gyökeresen különbözik attól. Ebből a pezsgő szellemi-művészeti közegből emelkednek ki a 70-es évek nemzetközi zenei színtéren is jelentős német együttesei: a Can, a Cluster, a Tangerine Dream, a Kraftwerk.
A magasértelmiségi családban 1947. április 7-én született Florian Schneider-Esleben (édesapja a korszak felkapott építésze) a remscheidi művészeti akadémián ismerkedett meg Ralf Hütterrel. A klasszikus zenei tanulmányokat folytató fiatalok (Florian fő hangszere a fuvola, Ralfé az orgona) Organisation néven gründoltak zenekart, és egy csak nagyon erős elszántsággal végighallgatható lemezig is eljutottak (Tone Float, 1970) a már életében legenda Conny Plank bábáskodásával. A formáció nevét ezután Kraftwerkre változtatták, de zenei programjuk ugyanaz maradt: koncertjeiken kimerítő hosszúságú improvizációkkal rukkoltak elő, a Hammond-orgona mellett egyre több elektromos kütyüt (jobbára házilag barkácsolt hanggenerátorokat) használva, és Schneider is mesterségesen torzította fuvolája hangjait. Az első két Kraftwerk-lemez között Ralf rövid időre kivált a csapatból, Florian ugyanis az élő zenére és az improvizációra helyezné a hangsúlyt, amivel Hütter nem értett egyet. A kezdeti anyagoknál jóval letisztultabb Ralf & Florian után csatlakozott hozzájuk Wolfgang Flür, majd az Autobahn megjelenését és újabb személycseréket követően Karl Bartos. Ez a kvartett aztán zenetörténelmet írt.
Ralf és Florian egyre rigorózusabb munkatempóját, újonnan támadt, a mániákusságig túlhajtott rajongásukat a kerékpározás iránt, de mindenekelőtt a távolságtartásukat előbb Flür (1987), majd Bartos (1990) unta meg. (Az 1983-ra tervezett Techno Pop című lemez munkálatai például Hütter súlyos biciklibalesete miatt szakadtak félbe.) Bár a Kraftwerk mindig is a Hütter–Schneider-duó vállalkozása maradt, a két ütős, kivált a kreatív munkában mind aktívabb Bartos távozása megviselte az együttest. Persze, a Kraftwerk továbbra is dolgozott: befejezték a stúdió teljes digitalizálását, folyamatosan újrakeverték korábbi számaikat, kísérleteztek, új koncertprogramokat állítottak össze. A 2000-es hannoveri expo öt másodperces szignálja is a Kraftwerk munkája, amelyért az együttes 400 ezer márkát kasszírozott; a remek üzletet soha nem cáfolt információk szerint Florian Schneider hozta tető alá. Ám ezekkel együtt is – ahogyan Florian a 2008-as távozása után fogalmazott – a Kraftwerk már csak a saját kész emlékművét gondozta.
Ezen emlékmű védelméért az ezredfordulón még a volt társ ellen is hosszú pereskedésbe fogtak Hütterék: Flür ugyanis 1999-es visszaemlékezésében (Ich war ein Roboter – az angol kiadásban: Kraftwerk: I was a Robot) olyan fényképeket is publikált, amelyek Ralfot és Floriant hétköznapi szituációkban ábrázolják. A robotimázsnak ellentmondó – például a Schneiderék kertjében készült fürdőzős – fotókat Ralf és Florian személyes sértésnek tekintették, és a könyv visszavonását kezdeményezték a bíróságon, sikertelenül. Valójában érthetetlen e gesztusuk: mintha attól tartottak volna, hogy az idétlenkedő Ralf és Florian látványa visszamenőleg érvénytelenítheti a Die Mensch Maschine (1978) vagy a Computerwelt (1981) művészi koncepcióját.
Florian Schneider halálakor Flür egy fényképet posztolt az egyik közösségi oldalon. A kibékülés gyönyörű pillanata kedvenc sörfőzdénkben – írta a fotóhoz. „Azok voltak a legjobb évek” – mondta Florian az együtt töltött időre utalva. Két hetvenes öregember áll egymás mellett; Florian láthatóan megviselt állapotban, lefogyva. Mosolyog, már nem embergép.
