Egész életében bankár volt, a korszellem és a körülmények ellenére afféle régimódi bankár. A modern pénzintézet újabb és újabb megtakarítási és finanszírozási termékeket fejleszt, s próbálja ezeket eladni az ügyfeleknek, az igényeket és szükségleteket előre rögzített formákba kényszerítve – Erdély viszont az ügyfelek igényeit, elvárásait igyekezett megismerni és kielégíteni, és őket támogatta céljaik elérésében.
Családja Pesten bujkálva élte túl a vészkorszakot. Édesapját a kommunista rendszer is meghurcolta, internálták előbb Kistarcsára, majd a recski munkatáborba; megromlott egészségi állapota miatt korán meghalt. Erdély Zsigmond Gábor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, s karrierjét ott kezdte a 60-as évek végén, ahol jelentős földrajzi és intézményi kitérők után a 90-es évek végén befejezte: a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.-ben (jelenleg: MKB).
Útvesztőben
A Külkerbank különleges képződmény volt a tervgazdaságban működő, pártállami Magyarországon. A többi szocialista országban az ilyen bankok vezették a kereskedelmi vállalatok devizaszámláit, finanszírozták a forgalmukat és bonyolították le a nemzetközi fizetéseket – övék volt a szocialista külkereskedelem monopóliuma. Nem így Magyarországon, ahol ezt a monopóliumot is az MNB gyakorolta. A Külkerbank bár vezethetett devizaszámlát a vállalatoknak, forintszámlát nem, és nem volt közvetlen devizahitelezési joga sem. Ha egy kereskedelmi vállalat a Külkerbankhoz fordult, saját munkáját duplázta meg, hiszen az egyes kifizetésekre a devizahatósági engedélyt az MNB adta ki. Ha ügyfelekre akart szert tenni, a Külkerbanknak a napi fizetési forgalom lebonyolításánál és finanszírozásánál lényegesen kifinomultabb, dörzsöltebb szolgáltatásokat kellett kitalálnia és biztosítania.
E kötöttségek közepette alakította ki a legendás Salusinszky István (aki 1964-től 1980-ig volt a Külkerbank vezérigazgatója) a bank új üzleti modelljét, és változtatta az intézményt afféle szocialista befektetési bankká. Folyamatos hatósági egyeztetés és hivatali huzakodás révén, ha úgy tetszik, trükközés útján új befektetési és importforrásokhoz juttatta krónikusan kiéheztetett ügyfeleit, és addicionális nyereséget biztosított nekik a többi szocialista országgal, valamint a fejlődő országokkal fenntartott államközi kereskedelmi kvóták hatékonyabb kihasználásával – vagyis az áruk továbbértékesítésével. Nincs mit szépíteni, a Külkerbank és sikeresebb ügyfelei – megannyi szocialista állami vállalat –, valamint a Magyarországon üzletelni kívánó válogatott külföldi partnereik a tervgazdaság anomáliáiból és bürokratikus inerciájából csináltak pénzt és értek el gazdasági sikert, elismerést. Ilyen volt a Hilton és az Intercontinental szállók Budapestre „hozatala”, a Coca-Cola és Pepsi palackozási megállapodásai, számos számítástechnikai projekt, a bábolnai és más komplex kukoricatermelési rendszerek finanszírozása – ezek mind a Külkerbank részvételével, gyanakvó és ellenséges környezetben valósultak meg.
Salusinszky precíz és megbízható banküzemet hozott létre, amihez válogatott fiatalembereket vett fel és képzett ki. Elvárta, hogy otthonosan mozogjanak a vállalati környezetben, a hazai szabályozás és szabályozók között – de meg kellett ismerniük a nemzetközi üzleti szokásokat, normákat is, és tudniuk kellett önállóan kiszolgálni az ügyfeleket. A bank sok lehetőséget és szabadságot adott e fiatalembereknek. A kiválasztottak egyike volt Erdély, aki a különböző banküzemi részlegeknél hosszú hónapokon át tanulta a nemzetközi fizetési forgalom minden csínját-bínját, potenciális csapdáját. A végén Salusinszky állítólag behívatta a szobájába, és beültette a saját székébe: Próbáld ki, fiam, mert egyszer a tiéd lesz! Így is lett, bár Salusinszky ezt már nem érte meg.
A megbízható ember
A beavatás során Erdély képbe került a bangladesi, az indiai és a brazil clearingmegállapodások titkaival és szépségeivel, valamint az illetékes országok kulináris különlegességeivel – de megismerte a nagy külföldi nyersanyag- és terménykereskedő cégek illetékeseit is. Meg kellett őket győzni a magyarországi megállapodások előnyeiről, arról, hogy miként lehet e megállapodásokat további értékesítésre használni, és hogyan lehet a kockázatokat megosztani, kezelni. Mivel a nagy nyersanyag-kereskedők a világ nagy pénzügyi központjaiban működtek, Erdély egyre otthonosabban mozgott Londonban, Lausanne-ban, Rotterdamban, Chicagóban. A fiatal üzletkötők pedig kezdtek hozzászokni, hogy van itt egy fiú egy furcsa, soha nem hallott nevű kelet-európai banktól, akivel érdemes beszélni, mert jó ötletei vannak, a lebonyolításban, dokumentálásban és fizetésben pedig professzionális, pontos és megbízható. Ahogy Erdély mind jobban felnőtt a feladathoz, úgy nőtt klienseinek, barátainak a száma a nagy cégeknél.
A bank előbb bécsi leányvállalatához küldte, ahol újabb ügyfélkörrel gazdagodott kapcsolatrendszere: a nagy multinacionális gyártókkal és a pénzügyi hátterükkel. Ha a Coca-Cola, a Pepsi Cola, az IBM és más, ma önállóan már nem is létező számítógépgyártók el akartak adni Magyarországon, mindenféle előírásoknak kellett megfelelniük. De honnan tudnának ezek a cégek olyan magyar árut vásárolni és azt továbbértékesíteni, amely kívül esik az ő szakértelmükön? Előbb-utóbb valaki útba igazította őket: forduljanak csak Erdélyhez a Seilerstättén, ő majd segít, ő majd megoldja.
Karrierjének következő állomása London. Fekete János jegybankelnök az MNB és a Külkerbank tulajdonában lévő Hungarian International Bank pénzügyi szolgáltatásait kívánta diverzifikálni, ezért tett Erdélynek egy visszautasíthatatlan ajánlatot: helyet a bank igazgatótanácsában és a bank tulajdonában lévő önálló kereskedelmi vállalat vezetését. Erdély a legjobbkor, 1983-ban érkezett Londonba: az eufóriába, amit a stagnálás és az infláció legyőzése okozott. A Thatcher-korszak deregulációjának közepébe, ahol szabad volt a gazda, mindent újraosztottak, minden új ötletre volt érdeklődő, a szklerózist elsöpörte a privatizáció, tomboltak a tőzsdék, és mindenki hirtelen nagyon sok pénzt keresett – a kommunista Magyarország pedig mutathatta, hogy méltó partnerként ülhet a nagy és még nagyobb fiúk játékasztalához. Az Erdély vezette cég jelentős műtrágya-kereskedővé nőtte ki magát, megtörte a Monimpex kávéimport-monopóliumát, elsőként adott el egész hajórakomány fagyasztott magyar csirkét Egyiptomba közvetítők nélkül, jelentős kereskedelmi hajóflottát üzemeltetett szovjet, lengyel, jugoszláv stb. zászló alatt futó egységekből.
És amikor már igazán beindult az üzlet Londonban, hirtelen minden megváltozott. A szocialista tervgazdaság felmondta a szolgálatot, megszűnt a transzferábilis rubel és a sok clearing, megszűnt az a sok szabály, korlátozás, tiltás, intézmény, szokás, melyek miatt Erdély Londonban és a Külkerbank Pesten oly sok pénzt kaszált (mellesleg a tulajdonosnak, azaz a szocialista államnak, amely a rendszert fenntartotta). A Külkerbank ott állt életképes üzleti modell nélkül, átláthatatlan és bizonytalan gazdasági, pénzügyi és regulációs környezetben, a szabadság mámorában – de tanácstalanul. Az igazgatóság ekkor úgy döntött, hogy hazahívja Erdélyt, mert neki van piacgazdasági és nemzetközi tapasztalata: legyen ő a bank vezérigazgatója és egyben igazgatóságának elnöke.
Új építkezés
Erdélynek természetesen volt elképzelése arról, hogyan kell kereskedelmi bankot működtetni a piacgazdaságban: de ez kiszámítható, megbízható szabályozási környezetet és jó szakmai infrastruktúrát igényel: könyvvizsgálókat, adószakértőket, üzleti ügyvédeket. Ilyesmi nem volt a rendszerváltás idején Budapesten – a hiány hírére idetóduló szakemberek pedig értetlenül álltak a tervgazdasági szokások, beidegződések, a még megmaradt szabályok előtt. Erdély munkájának jelentős része a kezdeti időkben a két tábor közötti közvetítés, tolmácsolás volt annak biztosításához, hogy a „tulajdonos” a szükséges változtatásokat elfogadja, a könyvvizsgálók és ügyvédek pedig az eredményre ráüssék a „nemzetközi feltételeknek megfelel” pecsétet. Azt persze nem lehetett tudni, hogy ki a valódi „tulajdonos” – igen, az állam, de az államot ki képviseli, és annak mik a jogai és kötelezettségei? A megszokott üzletek gazdasági háttere már nem létezett, nem lehetett pontosan tudni, hogy a bank könyveiben lévő „vagyon” vajon elrejtett kincs-e vagy mérgező hulladék. Az új üzleteknél nem volt egyértelmű, mihez van joga az intézménynek, mi az, ami engedélyköteles, és az engedélyt ki és milyen feltételekkel adja ki, ha egyáltalán.
Erdély ezeket a tárgyalásokat a maga utánozhatatlan stílusában, határtalan türelemmel és energiával, nagyszerű diplomáciai érzékkel, nagy meggyőző erővel vitte. Ha valamit nagyon nem akart, így szólt erőszakos partneréhez: „Figyeljen, ez a megoldás igazán nem lesz jó magának, képzelje, ha...” – és felsorolta azokat az okokat, amiért valójában ő vetette el a forszírozott a megoldást.
Szerepe végül túlnőtt a Külkerbank piacosításán. A Bankszövetségen keresztül fontos szerepet játszott az új kereskedelmi banki szabályozás felépítésében, a jogszabályok alakításában, az intézmények létrehozásában és működtetésében. Egyre többször képviselte a hazai bankszektort a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel – IMF, Világbank, BIS, EBRD – folytatott megbeszéléseken. E szervezetek vezetői, tisztviselői személyes barátai voltak, szavának hitele volt, mert tapasztalatból tudták, hogy a személyes integritást tartja a bankár legfontosabb tulajdonságának.
A turbulens alapító évek után 1996-ig vezette a bankot, utána még néhány évig betöltötte az elnöki pozíciót. Az intézményt átvezette a tervgazdaságból a piacgazdaságba, és megvalósította a szükséges reformokat, modernizálást, létrehozta a korkívánalomnak megfelelő új üzleti modellt. Minden energiájával ellenállt, hogy a bank az ún. konszolidáció keretében ismét állami kontroll alá kerüljön. Levezényelte a privatizációt, de nagy előrelátással oly módon szervezett kiegyensúlyozott, tőkeerős, új tulajdonosi struktúrát a banknak, hogy azt nem szolgáltatta ki semelyik szereplő kénye-kedvének. Természetesen ő sem volt tévedhetetlen – a „székházügyet” még sokáig fogják emlegetni. De összességében hatékony és professzionális, modern pénzintézetet hagyott maga után. Időben távozott a közéletből ahhoz, hogy semmilyen felelősséget ne viseljen a nemzetközi pénzügyi rendszer nagy szégyenéért, a 2007–08-as válságért.
(A szerző közgazdász,
a Hungarian International Bank
volt igazgatója.)
