Nagypolgári családban, művészi közegben nőtt fel, Ferenczy István szobrász kisplasztikái, és dédapja, id. Sándy Gyula festményei között. Nagyapja, Sándy Gyula, a neves építész terelgette a rajzolás és a festészet felé, míg apja (aki szakmája szerint a hazai első, színes diára dolgozó fényképész volt, ám esténként rendszeresen hegedült a családnak) inkább zenészi pályára szánta; Konok ezért párhuzamosan végezte a győri bencés gimnáziumot és a Zenei Konzervatóriumot, hegedűművésznek készülve. Végül mégis a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol Bernáth Aurél és Barcsay Jenő tanítványa lett. Miután 1953-ban végzett, osztályidegenként nehezen tudott boldogulni (dolgozott textilgyárban is), mígnem Barcsay javaslatára megkapta a Derkovits-ösztöndíjat; ennek köszönhetően jutott el 1958-ban Párizsba. 1959-ben disszidált, és le is telepedett Párizsban. (A francia állampolgárságot – a magyar megtartása mellett – 1970-ben kapta meg.)
Konok a pályafutását – az ötvenes években nem meglepő módon – figuratív művekkel kezdte. Azt vallotta, hogy Bernáth „természetelvű” festészetén alapul egyéni stílusa, egyik korai munkáján (Cote d’Azure [sic!], 1958) ki is mutatható a bernáthi kompozíció- és színkezelés minden vonása. Néhány kivételtől eltekintve aztán a hatvanas évektől nem készített figurális alkotásokat (ilyen kivételek az hommage képei, például Petrovics Emil zeneszerzőről, vagy azok az 1985 körül készült portrék, amelyek Holbein, Van Eyck vagy Dürer stílusát kisajátítva készültek).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
