Tibi

Tiborra a választékos, elegáns ruházkodás volt a jellemző, és ezen a tényen legfeljebb árnyal, hogy ruhadarabjainak nem csekély részét turkálókból szerezte be. Semmi különös tulajdonképpen, egy rokonszenves póló, rá egy vele összefüggő színű, gyakran mintás ing, arra zakó vagy pulóver. (Az utóbbi években, a betegsége miatt nagyon fázékony is volt.) De mégis az egészből valami szokatlan kerekedett ki, valami rikító (de nem bántóan, hanem harmonikusan rikító), valami extra­vagáns (de nem tolakodóan extravagáns). Az volt az érzésem, hogy velünk szemben, akik csak úgy felöltözködünk, ő nagy élvezettel és egyfajta műalkotásnak tekintve rakja össze minden reggel a megjelenését.

Ha azt mondom, hogy Tibor gyakran táplálkozott a szerkesztőségben, nem mondtam semmit. Tibor folyton, sokat és élvezettel táplálkozott a szerkesztőségben, nem úgy, mint a legtöbbünk, hogy jaj, gyorsan bekapok valamit, amivel elverem az éhségemet. Tibor igen finom ételeket evett megállás nélkül (legalábbis finomnak néztek ki), otthonról hozott vagy a Hunyadi téri piacról hozott ételeket. Sültet valami váratlan mártással, egres- vagy meggyszósszal, mentás báránycombot, avokádót, reggelire vajas kalácsot többféle dzsemmel, ízlésesen elrendezve a tányéron. A Hunyadi téri piacról is csupa olyat, hogy csorgott a nyála, aki nézte, házi véres hurkát, szalontüdőt, haltöpörtyűt. Franciás konyhát vitt, illetőleg hozott a szerkesztőségbe. Néha elég idegölő volt, ahogy komótosan evett, miközben minden úszott mindenben. Látszott rajta, hogy élvezi a táplálkozást, és hogy az élvezetért, amit a táplálkozás nyújt, nem rest tenni sem.

 

Fotó: Czabán György

Még sorolhatnám, hogy Tibor mennyi mindent élvezett az életben, mennyi mindennek az élvezetéhez volt tehetsége. A zenét, utolsó éveiben főleg a klasszikusat, nagy koncertjáró lett. Az is hozzátartozik az igazsághoz, sőt, hogy se szeri, se száma azoknak a rokonszenves hölgyeknek, akikről a legváratlanabb pillanatokban tudtam meg, hogy Tibornak az élete egy szakaszában a szerelme vagy az élettársa vagy a csaja vagy a felesége voltak.

Amit még Tibor nagyon szeretett, az a baszakodás volt. Értem ezalatt, hogy ellentmondani bárminek és bárminek az ellenkezőjének, csak az ellentmondás kedvéért. Nagyon jól csinálta – még ha valami gyorsan feltámadó indulat mozgatta is ilyenkor (ennek soha nem tudtam megfejteni a miértjét), az sem igaz, hogy a baszakodások ne lettek volna rendesen argumentálva. Komoly szellemi erőfeszítés, műveltség, intellektus támogatta a legöncélúbb baszakodásait is. Aztán vagy belátta, hogy fölösleges köröket futunk, vagy nem. Hülye vagy, Tibor. Nem, Endre, tévedsz, te vagy a hülye. Vagy egyáltalán nem fölösleges köröket futottunk, és neki volt igaza. Az is tény, hogy az ő munkakörében az effajta kötözködési készség kifejezett előny: az olvasószerkesztő jószerivel az utolsó állomás a szerző és az olvasó között, ahol egy tárgyi tévedés még kiküszöbölhető, vagy egy slendriánul fogalmazott mondat megjavítható. Mindenre rákérdezni, mindennek utánanézni, kellemetlenkedni – amennyire zavaró volt ez a szenvedélye, annyira biztonságot is adott a munkánkban.

Annyit hozzá kell még tennem ehhez, hogy az utolsó időkben a kötözködési kapacitása jelentősen lecsökkent, és valamiféle megjámborodás vett erőt Tiboron. (Mondjuk, kedves korábban is tudott lenni, egy munkatársnőnek, aki azért nem eszik cseresznyét, mert fél a kukacoktól, egyszer lapzárta közben felvágott, kimagozott és kukactalanított negyed kiló cseresznyét. Minden hátsó szándék nélkül, teszem hozzá.) Mostanában az is megesett az erős gyógyszerek és a betegségével járó fizikai megerőltetés miatt, hogy egysze­rűen elaludt ültében a cikkek fölött, ilyenkor meg kellett bökni, Tibor, bazmeg, dolgozzál, rád vár mindenki. Ezt és így kellett mondani, részben mert tényleg rá várt mindenki, részben meg mert úgy viselkedtünk, mintha minden rendben lenne. Olyan transzplantációs műtétre várt, amire elegendő donor híján eleve kevés esélye volt, és maga a műtét is nagy kockázatokkal járt volna. Az elmúlt két évben ily módon a halál mindig a sarkában járt, és ha azt mondom, Tibor bátran, iszonyú szívósan, a halált megvetően lépegetett előtte, nem mondtam semmit. Sosem láttam félni, és sosem traktált senkit a betegségével, nem kért részvétet. Talán az volt a taktikája, hogy nem vesz a halálról tudomást – de inkább harcolt vele. Küzdött az életért. Szerdán, amikor utoljára láttam a kórházban („nézd, az Endre!”), rettenetes vérveszteség után, csontsoványan feküdt, és abban maradtunk, hogy pénteken nem ő olvas, de kedden, esetleg már hétfőn bejön.

„Most már menjél ki, mert szeretnék szarni egyet, és azt inkább egyedül.”

Tegnap volt bátorságom először ránézni az íróasztalára. Sok cucc, könyvek, cédék, jegyzetek, jegyzetelés céljára felvágott A4-es papír­lapok, sótartó, hegyező, kiskés, viszonylag ­akkurátus, áttekinthető elrendezésben. A szobában, ahol az asztala van, nagyobbacska papírdobozokban tartotta azokat a nagyalakú borítékokat, amelyekben a cikkeihez kinyomott ­segédanyagokat archiválta. Egy cikk – egy borítéknyi segédanyag, pedánsan feliratozva: ­JEMEN 2015. febr. huti felkelők, Al-Kaida… Nepál (földrengés) 2015. május 5. És így tovább. Egyszer azt mesélte, hogy a lakása tele van dossziékkal, amikben különféle egzotikus országokról gyűjt cikkeket, kivágásokat, anyagokat. Furcsa szerzet volt, ha még nem mondtam volna. A magyaron kívül három, esetleg három és fél nyelven beszélt, sokat olvasott, és mindenről tudott jól írni. Ennek a képességének teljes tudatában is volt. Egyszer megkérdeztem, hogyan áll a magasabb ambíciókkal, hogy nincs-e benne valami kielégületlenség. Azt mondta, hogy nincs, és a saját léhaságára meg a jó életre hivatkozott.

Én a kis múzeumokról, a szokatlan tárgyú kiállításokról és a jelentéktelen dolgokról írott cikkeit szerettem a legjobban. Ezekben érvényesült leginkább a figyelme a részletek iránt, a humora és a képessége az iróniára. Volt egyfajta mondatfűzés, ami rá volt jellemző, váratlan szavak hosszú, kacskaringós mondatokban, amik valahogy mindig jó véget értek. Ezt tudta szóban is, aki hallgatta a Tilosban, tudhatja, miről beszélek. Nagyon vicces volt.

Nézem a cuccokat az íróasztalán, a dossziékat. Mi a francot kezdjünk most ezekkel? A bögréjével, a cédéivel, az elolvasott és a még el nem olvasott könyveivel. Teljesen egyértelmű, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, a leg­ésszerűbb megoldás, ha szerdán bejönne, és használatba venné őket.

De nem fog bejönni.

Kurva szar.