Most még felmérhetetlen, hogy mekkora volt a hatása. Halálhíre kapcsán a Los Angeles Times például csak sorolta, sorolta a tényeket: miért és ki mindenkinek volt olyan fontos. A legkézenfekvőbb magyar példa, hogy amikor Zoller Attila végre eljutott egy amerikai nyári kurzusra, Ornette Coleman, a szobatársa nyitotta fel a szemét az eredetiséggel kapcsolatban. Szeretni nem kellett, tisztelni viszont muszáj volt. Az egyik leghalkabb szavú zenész és legválasztékosabb interjúalany kényelmetlen kérdéseket tett fel a művészetével.
Úgy tartják, az ötvenes évek végén zsákutca fenyegette a dzsesszt – a sűrű harmóniák a közmondásos fákhoz lettek hasonlatosak, amiktől az ember csak az erdőt nem látja. Az improvizáció is, amelynek persze mindig van lokális és korhoz kötött kifejezéskészlete, mintha megakadt volna kicsit. Coleman ebben a közegben állt ki, és csinált valami egészen mást. Sokakat el-, sőt megriasztott, de amit ő és még néhányan megteremtettek, új lehetőségek és új terek meghódítása felé mutattak. A dallam elsődlegessége volt mindig a kiindulási pontja. Újrafogalmazta a blues hagyományát, különösen a texasi tenorosokhoz köthetőt. A mély belső tartalmat érzelmi intenzitással és a szvinglüktetés (egyes elemeinek) visszahozásával érte el akkor, amikor az „agyalós” felfogás a dzsesszben az ideális egyensúlyt veszélyeztette. Az új felfogásnak nem az egyetlen, nem is előzmény nélküli megalkotója volt, de feltehetően a legfontosabb.
| ||
A Memphisben született Coleman titkárnő anyukájától 14 évesen kapott egy szaxofont. Már egy r&b- és egy tánczenekarban is új dolgokkal jött elő: egyszer meg is verték ezért. Később Los Angelesbe költözve alakult ki körülötte egy laza kör, benne Billy Higgins dobossal, aki trombitás barátját, Don Cherryt hozta magával, miközben a zongorista Paul Bley is elhívta őket a zenekarába. Kísérletezgetéseik korszakalkotóvá nemesedett lenyomata Something Else!!!! címmel jelent meg 1959-ben. Programatikus című és valóban jövőbe mutató albumok következtek ezután gyors egymásutánban (Tomorrow Is The Question!, The Shape Of Jazz To Come), amelyek betetőzése a Free Jazz – egy Jackson Pollockfestménnyel a borítóján. A Down Beat magazin párhuzamos kritikái közül az egyik ujjongott, a másik nullás osztályzatot adott. Az egész irányzatnak zászlót bontó címmel Coleman egyébként nem tudott teljes mértékben azonosulni. Úgy játszunk, mintha még sohasem hallottunk volna zenét – mondta akkori felfogásuk lényegéről Charlie Haden bőgős. Coleman első monográfusa, Litweiler pedig azt húzta alá, hogy a „szabad” szó értelmezése számukra nem az, hogy forma nélkül játsszanak, hanem hogy szabadon teremthessék meg a formát.
Coleman ezek után kapott egy New York-i klubba meghívást, ahol a tervezett két hétből fél év lett. A reakciók nem is lehettek volna szélsőségesebbek. A dobos Max Roach, a bebop egyik atyja odament, és behúzott neki egy nagyot. Később a Ronnie Scott-klubbeli fellépéséről az Observer kritikusa azt írta, hogy Coleman is eltalálja a hangot néha, mint a megállt óra mutatója: mindennap pontosan kétszer. Közben olyan támogatóik akadtak, mint Gunther Schuller, Lionel Hampton, John Lewis, a Modern Jazz Quartet vezetője és Miles Davis – de ő csak fenntartásokkal. Mint önéletrajzában megírja, szívesen beállt néha a Five Spotban jammelni velük, de annyira nem volt oda a tagok hangszeres tudásáért. Később viszont készséggel elismerte, hogy sokat tanult tőlük. A dzsessz felfogásának újragondolásában, amelyben persze az elődöknek (mint például Charles Mingusnak) is szerepe volt, és amelyet Cecil Taylor, Albert Ayler, majd John Coltrane vittek tovább, végül az establishmentnek is engednie kellett. A Down Beat még az évtized vége előtt elismerte Coleman nagyságát – de azért az életműdíj a Grammyn, a zenei Pulitzer-díj és az egyéb rangos elismerések inkább csak a kétezres években érkeztek nagyobb rendszerességgel.
Coleman már a hatvanas években megtanult trombitán és hegedűn játszani. Kamarazenét, később szimfonikus műveket is komponált, igyekezett a klasszikus és a dzsessz közötti határokat is legyűrni. Az átmeneti éveknek a Prime Time együttes alapítása vetett véget, amelyben újragondolva jelenik meg két kvartettjének párhuzamossága. A Free Jazz felvételének bal és jobb csatornájában elkülönülve játszott a két zenekar, a hangszerek megkettőzésével mégis sokkal organikusabb közös játékot értek el. Ráadásul szinte táncolható, r&b, funk-, rockelemekkel átszőtt improvizálás jellemezte őket.
Coleman harmolodikus koncepció néven dolgozta ki az esztétikáját. Fejtegette is sokszor, árnyaltan, de néhány szóban nehezen összefoglalhatóan. A poliritmikus, politonális jelleg egyértelmű, de ha valaki ezt úgy fejti meg magának, hogy az Ornette Coleman-i világban mindig a melódia az elsődleges, és ennek árnyalása határozza meg a zeneszerzés vagy az improvizáció folyamatát, biztosan nem jár messze az igazságtól.
