"Festettem többet,
Festhetek is még,
De több már nem lehetek."
Sváby Lajos
Sváby Lajos belvárosi műtermében a görgőkkel ellátott, általa eszkábált piedesztálon egyszerű, háttámlás széken ültem. Hosszú órák alatt készült el a portrém. Alanyának lenni kiváltság – a mű megfeszített munkával született meg.
A figuratív festő az adott anyagot gyúrja: ugyanazt az erős, fényes zöldet látom viszont, amit mindenképp szerettem volna a képbe csempészni. Nem minden egyes minta örökítődik meg ruhámról, mentegetőzik. Erre én nem is gondoltam. Mégis fontos lesz: ebben szakít ki a létezésem egy keveset a létből.
A műteremlakással együtt maradt Svábyra a festőállvány is. A másik Pór Bertalané (1888-1964), a tanáré volt, aki viszont tudta, hogy a Képzőművészeti Főiskoláról átvándorló állvány Székely Bertalané volt. A koncentrálás csendjében Sváby arányokat mér, a tükörben megforduló képben önmagát ellenőrzi, csalt-e a szeme. De igaz művész meglátja a lelket is: gondolataink egymásnak feszülnek. Idegeim feszítik meg az izmaimat, néha nem megy, nehéz tartanom magam, lejjebb csúszom a széken. Érzem, amint a vászonra kerül a szemem, a szemöldököm, a ruhám virágai. Nem akar túlrajzolni, szorgalmasan radíroz. A munkát ebben a fázisban nem nézhetem meg, izgulok, hogy svábys kezem lesz-e. A felajánlott sétálási-átmozgatási szünetet elutasítom. Hadd jusson el addig a pontig, ahonnan a mű folytatható.
| ||
Mikor már megnézhetem a festményt, megállapítjuk, hogy mint az életben, olyan szép és hosszú a nyaka. Mikor megjegyzem, hogy nekem kicsit rövidebben jobban tetszene, csak legyint. Így van ez jól, mondja.
A kéz! Az a legkidolgozottabb, a sok kis lila árnyékocskájával teljesen irányítja a figyelmet. Még folytatni kell, húsz perc, fél óra mindössze; tovább gondolkodik. Közben a kezében tartott üvegből kiszökik az összes buborék.
Aztán újra munka: húsz ecsetet tart egyszerre a kezében, meg kést, a festőkabát tiszta folt a törlésektől, finomítás ujjal, a földre esett pemzliért csak percekkel később hajol le, akkor is csak azért, mert rálépett véletlenül.
Tömény terpentinszag: kész a mű. Nem is én vagyok, hanem ő. Nézi távolról, közelről. Nem, nem nyúlok hozzá! Még nem rontottam el!
Érnie, száradnia kell, egy hét, tíz nap. Addig még dolgozik rajta és csak akkor szignálja, ha késznek érzi valóban. Kérek egy kis pirosat a háttérbe. Kapok egy négyzetcentit, meg még egy valamicskével többet ráadásnak.
Sváby, a művész, szenvedett. Nem csak amikor alkotott, hanem akkor is, ha a művészetet (főkép ha a festészetet magát) értetlenség vette körül. Szenvedett, mert tudta, hogy a mai világban érték és értéktelen nehezen választható szét és a felkapottság, a divatosság mint kategória, nem szolgálhat útjelzőként.
Sváby Lajos féltette a művészetet. A művészetnek azt a jogát, hogy megragadja és kimondja az igazságot. Az inkább könyörtelen mint hízelgő igazságot. Mert a festő belelátott alanya személyes, rejtett titkaiba, az élet nagy várakozásába.
A nyári reggeli fényből most a sugárzásba igyekszik, képein maga mögött hagyva az árnyékok rajzolta formákat.
(A címoldali képünkön látható rajz Sváby Lajos egyik utolsó, saját magáról készített sorozatából való. Forrás: Sváby András Facebook.)
