„Gyurcsány a majálison” címmel közöl bevallottan „szubjektív” (és erősen negatív) tudósítást a Demokratikus Koalíció elnökének május elsejei beszédéről Vári György. Alig képzelhető el rosszabb pozíció egy vitacikk írója számára, mint nevezett párt alelnökének lenni, akinél a szubjektivitás (naná, hogy pozitív előjellel!) eleve adott. Nem tudom, képez-e némi ellensúlyt a mérleg másik serpenyőjében, hogy nemrég még Vári is pártoskodott: az LMP jelöltje volt a 2010-es választásokon – de inkább hagyjuk a „személyeskedést”.
Csak a szavamat figyeljék – mert nem csalok.
Noha nem Gyurcsány szakdolgozatáról akarok írni, nem hagyhatom szó nélkül, hogy Vári „a plágium nem cáfolt gyanújáról” beszél. Nem is egyszer: „az, hogy mit gondolunk általában a HírTv oknyomozó módszereiről, keveset változtat azon, hogy Gyurcsány nem tud bemutatni egy szakdolgozatot”. A szerző tehát – a klasszikus jogelvvel ellentétben – nem a bűnösség, hanem az ártatlanság bizonyítását követeli. Teszi ezt annak ellenére, hogy a vádló módszereiről úgy általában rossz véleménnyel van. Mi több, hogy lapjának egy másik cikke konkrétan is erős kételyeket támaszt a HírTv vádjaival szemben. (Ha csak a volt anyósnál lelhető föl a sógor dolgozatának egyetlen – bekötetlen – munkapéldánya, miért mutatnak egy fekete bőrkötéses kiadványt? Ezen miért csak a szerző nevére fókuszálnak, miért nem lehet „egyszer sem kiolvasni a címét”? „Miért nem került fel másolat a netre, szintén érthetetlen”. „A műsor egyik készítője úgy fogalmaz a riportban: minden ponton egyezik a két dolgozat. Ezt az állítást – amely egyértelművé tenné a plagizálás tényét – bizonyítani nem tudják, legfeljebb csak feltételezik…”) Vári ilyen bűnjelek ellenében követel Gyurcsánytól „ártatlanság-jelet”. (Ilyen magyar szó nincs: ez is jelzi a követelés abszurditását.)
Ám Vári cikkének nem ez a fő baja. Hanem, hogy elfogadhatatlannak tartja Gyurcsány kijelentéseit: Magyarországnak „gazember kormánya van”, Orbán Viktor pedig egy „bűnszövetkezet” vezetője. A szerző szerint: „ez az a hangnem, amely mindenkivel szemben egyformán megengedhetetlen demokratikus politikai kultúrában…”
„A politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent, hogy eltér a véleményünk – mondják a franciák.” Antall József idézte a szólást a magyar parlamentben 1990. május 23-án, miután két napon át hallgatta a kormányprogramot ért bírálatokat. A jegyzőkönyv tanúsága szerint „derültség, általános taps” fogadta a bon mot-t – a rendszerváltozás hőskorában uralkodó demokratikus politikai kultúra jeleként. „Ez a gazember még lakolni fog” – írta Ady Tisza Istvánról, fenyegetéssel súlyosbítva a gazemberezést. (Tiszát később meggyilkolták.) Ady tehát nem volt demokrata?
Vári legfőbb tévedése, hogy „mindenkivel szemben egyformán megengedhetetlen” a gazemberezés. Ami pedig a gazemberekkel szemben nyilván helyénvaló. A kérdés tehát ez: gazemberek-e az Orbán-rezsim működtetői? Úgy értem: politikailag. Ha demokraták vagyunk – nyilván Vári is annak tartja magát –, akkor a szemünkben nem történhet nagyobb politikai bűn a demokrácia megsemmisítésénél. Megsemmisíti a demokráciát, aki a hatalommegosztás fölszámolásával minden lehetséges közintézményre kiterjeszti az uralmát? Meg. Gazember az ilyen? Az. És azok, akik hatalmi erővel elveszik a polgárok magán-nyugdíjpénztárakba tett vagyonát, és milliárdos nagyságrendben öntik a közpénzt saját gazdasági érdekeltségeikbe, vajon nem bűnszövetkezetként működnek? Dehogynem.
Vári Orbán 2002-es TF-es beszédét jelöli meg a gyurcsányi gazemberezés pandant-jaként. A demokrácia megsemmisítésére törtek Orbán akkori ellenfelei? Nem. Hát akkor? A szerző másutt Orbán e mondatát nevezi megbocsáthatatlannak: „a haza nem lehet ellenzékben”.
Ebben igaza van, csakhogy – a közhiedelemmel ellentétben – a nemzetből való kirekesztés nem azonos a demokráciából való kirekesztéssel. A demokráciában bármikor kijelenthető valakiről, hogy nem demokrata. De hogy nem magyar, az sohasem. Magyar volt Csurka? Igen. Demokrata volt? Nem. Szálasi, Rákosi? Magyarok voltak. Magyar gazemberek.
Várinak van még egy súlyos ítélete: „A DK épp olyan egyszemélyes vezérpárt, amilyen a Fidesz, ez ismét nyilvánvalóvá vált”. Hogy mitől? Attól, hogy a színpadra lépő Gyurcsányt ovációval fogadták. Ismét föl kell tennem pár kérdést. A pártelnök kizárólagos joga a DK-ban választmányi elnököt jelölni? Frakcióvezetőt? Alelnököket? Köztársasági elnököt? Személyesen ő hagyja jóvá a választókerületi elnököket (a képviselőjelölteket)? Mindnek el kell zarándokolnia Kötcsére letenni a vazallusi esküt? Nem folytatom.
Gyurcsány 2004-ben (még sportminiszterként) írta: „Ma úgy tűnik, nincs realitása egy átfogó politikai megállapodás megkötésének a két oldal között. Akkor sem, ha az ország érdeke ezt kívánná. Egy erős, szervezett, világos demokratikus elveket valló… baloldal… jól kormányozva el tudja érni a politikai magatartás uralkodó szabályainak megváltoztatását, a szükséges kompromisszumokat. Legrosszabb esetben pedig annyi alkalommal mér választási vereséget jobboldali riválisára, amíg annak politikai kultúrája be nem fogadja az ország által kívánt változásokat.” (Merjünk baloldaliak lenni!) Volt felzúdulás: Gyurcsány diktatúrát akar. Pedig újra és újra győzni a választásokon: ez minden demokrata célja.
A nem demokratáé: „Egyszer kell nyernünk, de akkor nagyon”. (Tusnádfürdő, 2007)
Merem remélni, hogy az utóbbitól – Vári Györggyel együtt – „eltér a véleményünk”.
Debreczeni József
