Olvasói levél

"Húsz év tétlenség"

Magyar Narancs, 2012. március 22.

  • 2012. május 12.

Olvasói levelek

Mélyszegénység, az elesettek életének kilátástalansága, a kialakult vigasztalan helyzet súlyos társadalmi következményei - aligha van a Narancsnak olyan olvasója, aki ne szembesülne nap mint nap az interjúból is elénk táruló valósággal. Az külön a lap érdeme, hogy túllépve a "nem számít, mit mond, az számít, ki mondja" önpusztító gyakorlaton, az elmúlt hónapokban több olyan írás is megjelent, amely eddig a liberális oldalon csaknem szentségtörésnek számított. A Kiút Zrt.-ről szóló januári írás mellett, amelyben az újságíró alig leplezte véleményét a több száz milliót "eltapsoló" szervezetről, ebben az interjúban a feltételhez kötött segélyt sem az ördögtől valónak mutatták be.

A kutató következtetései persze nem újak, s azokkal egyet is lehet érteni: hiszen ki tagadhatná, hogy az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban és a szociális szolgáltatásokban történő előrelépés nélkül aligha változhat bármi is. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az írásból kibontakozó kép félrevezető, ugyanis a javasolt, valóban újszerűnek tűnő gyógymód sem vezethet a helyzet valódi javulásához, csupán némi - valószínűleg rövid ideig tartó - enyhülést hozhat.

Abban sem lehet vita Scharle Ágotával, hogy a foglalkoztatás növelése a helyzet kulcsa, de bármennyire is ódzkodunk tőle, érdemi elmozdulást ezen a területen csak akkor remélhetünk, ha szembenézünk a kirívóan alacsony foglalkoztatás okaival. A probléma gyökerét ugyanis elsősorban nem az elkerülhetetlen gazdasági transzformációban, hanem az elmúlt két évtized konkrét privatizációs és külföldi tőkevonzó politikájában látom - ez tapasztalataim szerint azonban olyan tabu ma a magyar közéletben, mint a szocializmus évtizedeiben az egypártrendszer vagy a szovjet csapatok kivonása volt.

Az is igaz, hogy ennek eredményeként eleinte számos makroparaméterben Magyarország kiváló eredményeket ért el, így például élenjárók lettünk az egy főre jutó külföldi tőke, a privatizáció sebességében és mélységében. Ezzel párhuzamosan azonban minden hozzánk hasonló országhoz képest drámai módon zuhant a foglalkoztatás. Jelenleg a legoptimistább számítás szerint is 3 millió hozzáadott értékű árut, szolgáltatást előállító munkavállaló tartja el a többit, azaz az elmúlt 20 évben legalább 1,2 millió munkahely veszett el. Ez minden bizonnyal azért következett be, mivel a beáramló, amúgy számos hosszú távú előnyt élvező külföldi tőkével szemben semmilyen ésszerű követelményt nem fogalmaztak meg az egymást váltó kormányok. Ezek közül témánk szempontjából talán a lokalizáció hiányát, azaz a helyi beszállítói hálózat kötelező kiépítésének elmaradását tartom a legfontosabbnak: nyilvánvalóan - az ismerős túlteljesítési vágyon kívül - semmi sem indokolta, hogy az EU-csatlakozás előtt 8-10-15 évvel ilyen mértékben korlátozzuk a saját mozgásterünket.

Gyakran hallani felelős politikusok érvelését, miszerint nem volt más lehetőségünk, csak így cselekedhettünk... Bizonyára nem olvasták Engels mintegy 130 éve írt kis brosúráját a blankista emigránsokról, amelyben a szerző kétségbe vonja, hogy minden egyes embert, akit a Párizsi Kommün alatt kivégeztek, feltétlenül ki kellett volna végezni, minden egyes házat, amelyet felgyújtottak, fel kellett gyújtani stb. - azaz, ami megtörtént, nem feltétlenül kellett, hogy megtörténjen.

Amennyiben nem vagyunk elfogultak, konstatálnunk kell, hogy például hibás döntések sorozataként az Ikarus immár több mint 10 éve nem működik, miközben a 80-as években vergődő Skoda mai példányaival Hamburgtól Tel-Avivig találkozhatunk. Amíg az átgondolatlan privatizáció következtében a tőkeszegény magyar konzervipar az 1998. évi orosz válság hatására alig több mint egy év alatt szétesett, s minden zaj és tiltakozás nélkül kb. 350 ezer ember került az utcára, addig a nálunk kedvezőtlenebb mezőgazdasági adottságú Lengyelországban az élelmiszeripar nagyobb megrázkódtatás nélkül túlélte ugyanezt az időszakot. Az alkalmazott tőkevonzó politika mellékhatásaként olyan monopóliumok alakultak ki, amelyek "lepipálják" még a szocialista évtizedek vívmányait is (pl. cukoripar, dohányipar, növényolajipar stb.) - ennek minden foglalkoztatásra káros hatásával együtt.

Elég végigmenni Budapest utcáin, hogy átérezzük a helyzet tragikusságát. S ha sikerül túllépni az értelmiségi körökben oly gyakori "mi nem az orvosok vagyunk, hanem a fájdalom" attitűdön, akkor csak arra juthatunk, hogy mivel sem a privatizáció tömeges visszacsinálására, sem az állam jelentős közvetlen részvételére nincs lehetőség, egyedül az EU kínálta források eddigiektől eltérő felhasználása hozhat középtávú megoldást. Anélkül, hogy a témában elmélyednénk, csak azt kívánom jelezni, hogy az EU jelenlegi szabályai alapján a leszakadó térségek és a megszűnés szélén álló iparágak a mai magyar gyakorlatnál sokkal erőteljesebben támogathatók. Ehhez "csupán" az szükséges, hogy a jelenlegi széttagolt - amúgy egy növekvő gazdaságban bizonyára hatékony - támogatási rendszer helyett az EU-pénzek döntő hányadát a szegénység és a munkanélküliség által leginkább régiók felzárkóztatására, illetve a válságban vergődő iparágak transzformációjára fordítsuk. Az EU támogatási rendszere ezt lehetővé teszi, s mindkettőre számos sikeres példa akad Európában - éppen ezért nem érthetek egyet a kutató sommás megállapításával, aki elítélően idézi a politikusokat: "ha nincs elég munkahely, oda kell tenni egy gyárat és lesz". Ugyanis éppen ez a megoldás. Csak nem mindegy, hova tesszük a gyárat, az mit termel, milyen pénzből jött létre, s el van-e látva forgótőkével.

Réthi Sándor

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.