Olvasói levél

"Húsz év tétlenség"

Magyar Narancs, 2012. március 22.

  • 2012. május 12.

Olvasói levelek

Mélyszegénység, az elesettek életének kilátástalansága, a kialakult vigasztalan helyzet súlyos társadalmi következményei - aligha van a Narancsnak olyan olvasója, aki ne szembesülne nap mint nap az interjúból is elénk táruló valósággal. Az külön a lap érdeme, hogy túllépve a "nem számít, mit mond, az számít, ki mondja" önpusztító gyakorlaton, az elmúlt hónapokban több olyan írás is megjelent, amely eddig a liberális oldalon csaknem szentségtörésnek számított. A Kiút Zrt.-ről szóló januári írás mellett, amelyben az újságíró alig leplezte véleményét a több száz milliót "eltapsoló" szervezetről, ebben az interjúban a feltételhez kötött segélyt sem az ördögtől valónak mutatták be.

A kutató következtetései persze nem újak, s azokkal egyet is lehet érteni: hiszen ki tagadhatná, hogy az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban és a szociális szolgáltatásokban történő előrelépés nélkül aligha változhat bármi is. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az írásból kibontakozó kép félrevezető, ugyanis a javasolt, valóban újszerűnek tűnő gyógymód sem vezethet a helyzet valódi javulásához, csupán némi - valószínűleg rövid ideig tartó - enyhülést hozhat.

Abban sem lehet vita Scharle Ágotával, hogy a foglalkoztatás növelése a helyzet kulcsa, de bármennyire is ódzkodunk tőle, érdemi elmozdulást ezen a területen csak akkor remélhetünk, ha szembenézünk a kirívóan alacsony foglalkoztatás okaival. A probléma gyökerét ugyanis elsősorban nem az elkerülhetetlen gazdasági transzformációban, hanem az elmúlt két évtized konkrét privatizációs és külföldi tőkevonzó politikájában látom - ez tapasztalataim szerint azonban olyan tabu ma a magyar közéletben, mint a szocializmus évtizedeiben az egypártrendszer vagy a szovjet csapatok kivonása volt.

Az is igaz, hogy ennek eredményeként eleinte számos makroparaméterben Magyarország kiváló eredményeket ért el, így például élenjárók lettünk az egy főre jutó külföldi tőke, a privatizáció sebességében és mélységében. Ezzel párhuzamosan azonban minden hozzánk hasonló országhoz képest drámai módon zuhant a foglalkoztatás. Jelenleg a legoptimistább számítás szerint is 3 millió hozzáadott értékű árut, szolgáltatást előállító munkavállaló tartja el a többit, azaz az elmúlt 20 évben legalább 1,2 millió munkahely veszett el. Ez minden bizonnyal azért következett be, mivel a beáramló, amúgy számos hosszú távú előnyt élvező külföldi tőkével szemben semmilyen ésszerű követelményt nem fogalmaztak meg az egymást váltó kormányok. Ezek közül témánk szempontjából talán a lokalizáció hiányát, azaz a helyi beszállítói hálózat kötelező kiépítésének elmaradását tartom a legfontosabbnak: nyilvánvalóan - az ismerős túlteljesítési vágyon kívül - semmi sem indokolta, hogy az EU-csatlakozás előtt 8-10-15 évvel ilyen mértékben korlátozzuk a saját mozgásterünket.

Gyakran hallani felelős politikusok érvelését, miszerint nem volt más lehetőségünk, csak így cselekedhettünk... Bizonyára nem olvasták Engels mintegy 130 éve írt kis brosúráját a blankista emigránsokról, amelyben a szerző kétségbe vonja, hogy minden egyes embert, akit a Párizsi Kommün alatt kivégeztek, feltétlenül ki kellett volna végezni, minden egyes házat, amelyet felgyújtottak, fel kellett gyújtani stb. - azaz, ami megtörtént, nem feltétlenül kellett, hogy megtörténjen.

Amennyiben nem vagyunk elfogultak, konstatálnunk kell, hogy például hibás döntések sorozataként az Ikarus immár több mint 10 éve nem működik, miközben a 80-as években vergődő Skoda mai példányaival Hamburgtól Tel-Avivig találkozhatunk. Amíg az átgondolatlan privatizáció következtében a tőkeszegény magyar konzervipar az 1998. évi orosz válság hatására alig több mint egy év alatt szétesett, s minden zaj és tiltakozás nélkül kb. 350 ezer ember került az utcára, addig a nálunk kedvezőtlenebb mezőgazdasági adottságú Lengyelországban az élelmiszeripar nagyobb megrázkódtatás nélkül túlélte ugyanezt az időszakot. Az alkalmazott tőkevonzó politika mellékhatásaként olyan monopóliumok alakultak ki, amelyek "lepipálják" még a szocialista évtizedek vívmányait is (pl. cukoripar, dohányipar, növényolajipar stb.) - ennek minden foglalkoztatásra káros hatásával együtt.

Elég végigmenni Budapest utcáin, hogy átérezzük a helyzet tragikusságát. S ha sikerül túllépni az értelmiségi körökben oly gyakori "mi nem az orvosok vagyunk, hanem a fájdalom" attitűdön, akkor csak arra juthatunk, hogy mivel sem a privatizáció tömeges visszacsinálására, sem az állam jelentős közvetlen részvételére nincs lehetőség, egyedül az EU kínálta források eddigiektől eltérő felhasználása hozhat középtávú megoldást. Anélkül, hogy a témában elmélyednénk, csak azt kívánom jelezni, hogy az EU jelenlegi szabályai alapján a leszakadó térségek és a megszűnés szélén álló iparágak a mai magyar gyakorlatnál sokkal erőteljesebben támogathatók. Ehhez "csupán" az szükséges, hogy a jelenlegi széttagolt - amúgy egy növekvő gazdaságban bizonyára hatékony - támogatási rendszer helyett az EU-pénzek döntő hányadát a szegénység és a munkanélküliség által leginkább régiók felzárkóztatására, illetve a válságban vergődő iparágak transzformációjára fordítsuk. Az EU támogatási rendszere ezt lehetővé teszi, s mindkettőre számos sikeres példa akad Európában - éppen ezért nem érthetek egyet a kutató sommás megállapításával, aki elítélően idézi a politikusokat: "ha nincs elég munkahely, oda kell tenni egy gyárat és lesz". Ugyanis éppen ez a megoldás. Csak nem mindegy, hova tesszük a gyárat, az mit termel, milyen pénzből jött létre, s el van-e látva forgótőkével.

Réthi Sándor

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.