A szennyfilmek története tele van olyan férj-feleség párosokkal, akik afféle kamerával felszerelt Bonnie és Clyde-ként forgatták filmjeiket Hollywood határain kívül. Dwain Esper és Hildegarde Stadie. Edgar G. Ulmer és Shirley Ulmer. Michael és Roberta Findlay. Közelebbről megnézve persze ezek a munkaviszonyok közel sem voltak annyira felhőtlenek: az utókor szerint Hildegarde Stadie forgatókönyvei messze jobbak voltak, mint a filmek, amelyeket a férje forgatott belőle. Az Ulmerek legendás dacszövetsége amiatt jött létre, mert Edgar pályájának elején elszerette egy producer feleségét, aki igen jó kapcsolatokkal rendelkezett felsőbb körökben; ezután többé nem forgathatott nagy stúdiónak, viszont Shirley forgatókönyvíróként és dramaturgként élete végéig kitartott mellette. És itt van a Findlay házaspár, akik a hatvanas években készült Touch of Her Flesh-trilógiával
a korszak leghírhedtebb szoftpornó pszichothrillereit forgatták le, amelyben egy tolószékbe kényszerült nőgyűlölő elmebeteg számszeríjjal vadászik prostituáltakra és sztriptíztáncosnőkre.
Roberta Findlay késői interjúiban már tagadja, hogy aktívan részt vett volna ezen pazar szennyfilmek elkészítésében, mivel akkoriban – bár már együtt voltak a férjével – még iskolába járt. A románc nem volt olyan tartós, mint az Ulmerek esetében: Michael Findlay az Invasion of The Blood Farmers forgatása idején elhidegült feleségétől, majd 1977-ben elhunyt. Halála mintha egy jelenet lett volna valamelyik filmjéből: a New York-i Pan Am Building tetején két utastársával együtt felszeletelte egy helikopter propellere.
Roberta férje halála után sem hagyott fel a filmkészítéssel, és miután a hetvenes évek maradékát többnyire pornók és szoftpornók rendezésével töltötte, a piac szűkülése miatt hamarosan áttért az olcsó és ultrabrutális akció-, illetve horrorfilmek gyártására. A Touch of Her Flesh-filmek mellett – amelyeken vagy dolgozott, vagy nem – rajongói ezeket tartják életműve csúcsának, az Oracle, a Blood Sisters, a Tenement és a Banned rendezője viszont úgy véli, aki ezeket a filmeket szereti, normális ember nem lehet. Bár a körülötte kialakult kultusz igyekszik afféle feminista ikont faragni Roberta Findlay-ből – hasonlóan például Doris Wishmanhez, akinek bizarr szexfilmjeiről a mai napig nem eldönthető, hogy gyenge filmkészítői képességek vagy a szexfilm ravasz dekonstrukciójának eredményei –, a rendező ebben a felhajtásban nem hajlandó aktívan részt venni.
Esetleg ha rendesen fizetnének az interjúkért, megfontolná.
| ||
Ennek a késői pályaszakasznak monolitszerű mesterműve az 1985-ös Tenement, amely brutalitása miatt nem a felnőtt nézőknek szánt R, hanem a pornóknak fenntartott X besorolást kapta. Ugyan a forgatókönyvet nem ő maga írta, csak a rendezői és operatőri feladatokat látta el, Findlay személyes munkaként hivatkozott a Tenementre, mondván, hogy a forgatókönyv felidézte benne a New York-i gettóban töltött gyermekkorát. A lerohadt dél-bronxi bérházban játszódó sztori afféle átmenet A 13-as rendőrőrs ostroma és a Bosszúvágy-filmek között, némi főhajtással az Élőholtak éjszakája felé. Egy különösen elvetemült bűnbanda veti be magát a címbeli bérház alagsorába – annyira gonoszak, hogy szabadidejükben döglött patkányokkal játszanak –, ám a szemfüles és kissé alkoholista közös képviselő rájuk hívja a rendőrséget. A bandát rabosítják, majd tíz perc múlva újra az utcán vannak, ahonnét vérszemet kapva indulnak vissza a bérházhoz, hogy megtorolják megaláztatásaikat. A Tenement minden képkockájáról
süt a lerohadt külváros kutyahúgyos atmoszférája.
Mivel valódi helyszínen forgatták, és pont egy bandaháború frontvonalán, Findlay-nek csak az volt a szerencséje, hogy az egyik szerepre a rendőrfőnök színészkedő feleségét sikerült megnyernie, így a forgatást mindvégig biztosították a helyi erők. A vérszomjas bűnözök szerepére autentikus, de amatőr részvevőként sikerült aktív bandatagokat is megnyerniük, akik közül az egyikük bevallotta, hogy bár nyakig benne volt az utcai életben, életében nem rettegett még úgy, mint a kamera előtt.
A Tenement erőszakjeleneteit nézve érthetővé válik a távolságtartó megvetés, amellyel Roberta Findlay a filmjeiért rajongókat kezeli. Egy nőt a kislánya szeme láttára erőszakolnak halálra egy seprűnyéllel, csonkítások, bicskázások, drogtúladagolás és felnyársalás egy tévéantennával: Findlay erőszak-ábrázolása egyszerre felettébb kreatív, miközben rajzfilmszerűsége ellenére is túl nagy hangsúlyt fektet az emberi szenvedés hangsúlyozására ahhoz, hogy puszta vicces-véres attrakcióként tekintsünk rá. Ez persze nem akadályozta meg a korabeli közönséget abban, hogy ujjongjon és tapsoljon, amikor valamelyik bandatagot utolérte végzete.
| ||
A Tenement értékelésében talán legtöbbször felbukkanó fogalom a nihilizmus: nincs morális tanulság a bronxi banda dúlásában és a fogyatkozó lakóközösség pokoljárásában. Findlay elhagyja a „durva sérelem – még durvább megtorlás” bosszúfilmes logikáját, és a rugós kés meg a váltóáram különösebb differenciálás nélkül csap le szereplőire, a külvárosi életnek egy olyan látképét mutatva, ahol a társadalom perifériára szorult rétegei értelmetlenül és elkeseredetten ölik egymást az élettérért.
Ezt tetézi, hogy a Tenementből hiányzik a Bosszúvágy-filmek konzervatív-republikánus ideológiája, itt nem a (fehér) „többség” áll szemben az ilyen-olyan punkokkal, hanem egy diverz közösség a bőrszerkójukkal hozzájuk képest kifejezetten uniform rendbontókkal. A szereplőgárdának ez a természetes változatossága különösen tanulságos manapság, Hollywood olykor izzadságszagú önvizsgálata idején, de még inkább atipikus volt a nyolcvanas évek derekán, a macsó kommandós filmek aranykorában.
